Régen, egy autó és képernyő nélküli világban az embereknek nem volt más választásuk, mint hogy ott éljenek, ahol éltek. Ha otthonuk a város északkeleti részén volt, akkor a város északkeleti részén dolgoztak és imádkoztak. Több tucat szomszédot ismertek név szerint, mert hát sokat mondták a nevüket.
A szórakozás családi vagy közösségi ügy volt: beszélgetés a vacsoraasztal körül, játékok a környékbeli gyerekekkel, ünnepek a parkban. Leggyakrabban megismerték a föld körvonalait, még akkor is, ha megélhetésük nem ettől függ. Tudták, hol ágazik el a patak, és milyen juhar áll a hátsó udvaron.
Az újság kínálta a világhoz legközelebb eső ajtót, ennek ellenére még a hírt is az otthon formálta. Tekercsben érkezett a küszöbön, a város neve felül volt nyomtatva, helyi történetek töltötték meg oldalait. Számukra a „hír” nagyrészt azon a helyen történt, ahol éltek, emberek között, akiket felismertek.
Egy régi közmondás furcsán fogalmaz: „A kecskének keresnie kell, hol van megkötve.” A múltban a helyhez és a helyi emberekhez kötődő emberek ott éltek, nevettek és szerettek. Hetven-nyolcvan évüket olyan korlátok között töltötték, amelyek számunkra feltűnően szűknek tűnnek. Nekik kellett; a kecskének keresnie kell, hol van megkötve.
Ma azonban sokan azt válaszolhatják: „Nem, ha a kecske okostelefonnal rendelkezik.”
A fent festett kép nem nosztalgikus. A bűn, a bánat és az elidegenedés az analóg világot fűzte be, mielőtt a digitális világot. De a kérdések továbbra is felmerülnek: Hogyan jutottunk el odáig, hogy jobban ismerjük szomszédainkat a közösségi médiában, mint a mellettünk levő szomszédokat? Miért vagyunk jobban tudatában a Kapitóliumban történteknek, mint annak, ami egyházunkban vagy közösségünkben történik? És milyen következményei vannak annak a böngészésnek, ahol nem vagyunk kötve – ha ott élünk, ahol nem vagyunk?
Helyesen használva a távoli emberek és helyek ismerete szolgálhat számunkra; a máshonnan származó hírek segíthetnek abban, hogy bölcsebben éljünk itt. Pedig bolondokká is tehet bennünket: „Az értő a bölcsesség felé fordítja arcát – mondja Salamon -, de az ostoba szeme a föld szélén van” (Példabeszédek 17:24, egyedi fordítás). Sokan a föld végére emeljük a szemünket – és hiányzik ez a kis földdarab, amelyet ittnek hívnak. Mint egy ember, aki összetéveszti a távcsövet a szemüveggel, gyakran többet tudunk a távoli dolgokról, mint a közeli hétköznapi emberek szükségleteiről, küzdelmeiről, örömeiről és bánatairól.
Könnyen, talán anélkül, hogy észrevennénk, a képernyők száműznek minket. Otthon az interneten, idegenek leszünk otthon.
Nevezhetjük a „multiplacing”-nek a kísérletet, hogy mind ott, mind itt éljünk, ami “multitasking” mítosz unokatestvére. A multitasking, ma már tudjuk, csak egy okos név egy általános illúzió számára. Valójában soha nem két feladatot végzünk egyszerre, hanem előre-hátra váltunk, és ezzel rontjuk a fókuszt és a termelékenységet. Amikor két feladatot próbálunk egyszerre kezelni, egyiket sem kezeljük olyan jól, ahogy tudnánk.
Ahogy nem tudunk egyszerre két feladatra összpontosítani, úgy nem tudunk egyszerre két helyen élni. Minél több időt töltünk távoli barátainkkal, annál kevesebb időt töltünk a közeli szomszédokkal. Minél nagyobb figyelmet fordítunk a nemzeti vagy nemzetközi hírekre, annál kevésbé figyelünk a helyi hírekre. Minél inkább a föld szélén pihen a szemünk, annál kevésbé a házastársunkon, a gyermekeinken és a helyi gyülekezeten.
Ma természetesen nem csak idegen helyeken süvítünk el autóinkban, hanem helyi helyeken is a képernyőn. De ha azt akarjuk, hogy ott kezdjünk élni, ahol vagyunk – hogy megértsük az otthonunkat -, nekünk is szükségünk lesz valamire a gyermekek hűségéből és a költők nagy türelméből.
A gyerekek ösztönösen hűségesek: apának nem kell félelmetesnek lennie; csak az övék kell, hogy legyen. A költők könyörtelenül figyelmesek: csodákat látnak a hétköznapokban. A legtöbben természetesen már nem vagyunk gyerekek és még nem költők. De Isten segítségével elkezdhetjük ápolni ugyanazt a hűséges, figyelmes jelenlétet a hétköznapi emberek és a körülöttünk lévő helyek iránt.
