Erdélyi Lajos: Túlélés

Egy fotográfus visszaemlékezései

 

Dokumentarista diákok, a budapesti Lauder gimnázium növendékei

látogattak meg, filmfelvevő kamerával, mikrofonnal: Holokauszt

túlélőként meséljek gyermekkoromról, deportációban megélt

élményeimről. Arról a tíz esztendőről, amelyet – családunk korábbi

életformájának mintegy torzulásaként – első- másod- és tized sorban is,

zsidósághoz való úgyszólván kizárólagos kötődésem határozott meg.

Kérdeztek, válaszoltam. Mesélő kedvemnek engedve, indázó, időben

és térben elkülönülő és mégis összefüggő, egymást értelmező

tényeket, gondolatokat soroltam.

Hónapokkal később átadták a filmfelvevő gép, a mikrofon előtt

elhangzott szövegem gépelt átiratát. Elrémültem. Ennyire zavaros,

ennyire kapkodó öregemberré vénültem? Magyarázták, más a leírt és

megint más az élő szöveg, amelyet gesztikuláció, az arcon tükröződő

érzelmek értelmeznek. Nem láttam a filmet, bíznom kell

hozzáértésükben, ügyszeretetükben.

Az alábbi sorok ama kusza elbeszélés szövegszerkesztett változata. A

fiatalok kérdéseit pótlandó, alcímekkel igyekeztem témák köré, illetve

időrendbe csoportosítani emlékező soraimat. Örömmel várom a szöveg

megjelenését. Négy unokám közül kettő már nem tud magyarul. Angolul

bizonyára elolvassák. Ha nem most, évtizedek múlva. Tapasztalatból

tudom: öregedve akarunk aláereszkedni felmenőink élményanyagának

mélységesen mély kútjába.

 

Auschwitz

 

Érkezésünk pontos dátumát nem tudom. Május utolsó napjaiban, három

transzportban szállították el a gettó 6500 lakóját. Mi a másodikkal

mentünk. A vagonban együtt volt a család. Kevés részletre emlékszem

vissza. Arra igen, hogy voltak „földrajztudósaink”, akik a marhavagon

ablakából kilesve figyelték, milyen állomások mentén halad a vonat.

Talán a második napon már tudtuk: a Kenyérmezőre vonatkozó

híresztelések hamisak. Északnak, Szlovákia, Lengyelország felé tartott

a vonat – és nekünk eszünkbe jutott a krakkói vegyésznő

figyelmeztetése. A vagonban rettenetes zsúfoltság volt, ezt minden

visszaemlékező leírta. Arra szorítkozom, hogy megidézzek két

eseményt, ami a mi vagonunkban történt. Az első: Édesapám felpofozta

unokahúgát, Farkas Annuskát, mert a szűken kimért ivóvizét

elmosakodta. Másik emlékem is dulakodásról szól. Apámat választották

meg „vagon-parancsnoknak”. Első dolga volt, hogy felosztotta az

alapterületet. Ülőhely a gyermekeknek, öregeknek, állapotos nőknek. A

férfiaknak váltásban ülő- illetve állóhely. Rothbárt Pali, családunk régi jó

barátja, ezzel nem értett egyet. „Mindenkinek egyformán, nem

kényeskedünk”.

Abban a leírhatatlan, sötét, levegőtlen vagon-világban a vita

lökdösődésbe torkollott. A háborút mindketten túlélték, találkoztak.

Nehezen viseltem el a két könnyező ember ölelkező békülését.

Az auschwitzi, pontosabban birkenaui állomáson, megélt első néhány

óra eseményeinek történetét valójában nem tudom megeleveníteni.

Emlékeimet annyira felülírták mások elbeszélései, hogy nehezen tudom

elválasztani azokat a magam élményeitől. Amire biztosan emlékszem:

észrevettem, hol állnak Édesanyám és Húgom, kéz a kézben, és hogy

erre figyelmeztettem apámat. Integettünk. A másik, hogy amikor

Mengele elé érkeztünk (tudom, hogy ő volt az, és nem egyik-másik

helyettese – Birkenaui tartózkodásunk idején talán még kétszer

haladtam el előtte, amikor munka kommandóba válogatták az arra

megfelelőnek vélt rabokat), egy standard kérdést intézett az alacsony,

a botütésektől még mindig bicegő apámhoz:

„Können Sie Zehn Kilometer laufen?”

Jawohl, auch Zwanzig” -, hangzott a katonás válasz. Ez mentette meg

az életét.

Hogy én miként menekültem? Talán Mengele figyelmetlensége miatt.

Vagy éppen akkor túlterhelt volt a gázkamra? Alig tűntem 12 – 13

évesnél nagyobbnak. Arra is emlékszem, hogy a fürdőnek nevezett

épületben csíkos ruhás rabok szőrtelenítettek, és amikor az életlen

borotvával a szeméremszőrzetemet távolították el, durván

belehasítottak a bőrömbe.

A fürdőből kijövet észrevettem egy konténert, amelyre ruhák voltak

fölaggatva, közöttük azok, amelyeket Anyám és Húgom az elválásunk

pillanatában viseltek. Erre figyelmeztettem Édesapámat. Ennyit az első

órák személyes élményeiből. Mások talán többre emlékeznek.

Kilenc napot töltöttünk Birkenauban. (A vidéki magyar zsidóság

megsemmisítésének színtere Birkenau, illetve: Auschwitz II. A napjainkban

Auschwitz I-ként ismert tábortól mintegy 2-3 kilométernyi távolságra. Itt

építették fel a hatalmas gázkamrákat, krematóriumokat, az eredetileg

lóistállóknak tervezett fabarakkok százait). Ezekről a napokról már

tisztább emlékeket őrzök, de azok lényegében megegyeznek sok száz

túlélőtársam elbeszéléseivel. Azt azonban fontosnak tartom elmesélni,

hogyan sikerült ilyen rövid időre korlátoznunk ottani tartózkodásunkat.

Talán a második vagy harmadik napon, egy lengyel kápónak valamiért

rokonszenves lehettem. Történt, hogy egy iszonyatos pofon után sírva

kérdeztem: miért?

– Dögöljetek meg, barmok. Figyelmeztettünk, szökjetek, de ti vártatok,

mint a birkák, hát dögöljetek meg.

Azután megesett a szíve, leültetett, életmentő tanácsokkal látott el.

Amilyen gyorsan csak lehet, jelentkezzem minden munkára kiválasztott

transzportba. Ha itt maradok, elkerülhetetlenül gázkamrába küldenek.

Ott voltam a Cigány-tábornak nevezett részleg 9. számú barakkjában,

ahonnét jóval később a munkára alkalmatlannak vélt gyermekeket a

gázkamrába vitték. Sokat írtak erről, a gyerekek a Hatikvát, a zsidó

himnuszt énekelve mentek a gázkamrához. Hosszú időt töltöttek

Birkenauban, tudták, hová viszik őket. Ebből a barakkból szöktem meg.

Nem mintha tudtam volna, mi vár ott ránk. Egyetlen célom volt:

Apámhoz csatlakozni, együtt kísérelni meg a Birkenauból való távozást.

A szökés nem volt veszélytelen, de vállaltam a kockázatot. Ilyen

esetben az ember megúszta egy kegyetlen ütlegeléssel, amiben amúgy

is naponta részünk volt. Ez az epizód lágeréletünk egy alapvető tényére

világít rá: a túlélő mindig valakinek az élete árán él túl. Az Appelnél, a

létszám ellenőrzésénél még aznap este kiderült: hiányzik egy fő a 9.

barakkból, eggyel többen vannak a 15.-ben. Valakit tehát átvittek oda,

a helyemre. Bizonyára velem egykorú fiatalt.

Jelentkeztünk minden alkalommal, amikor munkára állítottak össze

transzportokat. Hol apámat, hol engem dobtak ki, valamilyen okból.

Ilyenkor visszaosontam, hogy együtt maradjunk. A kilencedik napon

sikerült mindkettőnknek bekerülnünk ugyanabba az osztagba.

Iszonyatos esőben hat-hét órát gyalogoltunk az auschwitzi rakódó

rámpákig. Ahány kapu, annyiszor újra számláltak, rendezték sorainkat.

Vigyáztam, hogy mindvégig ugyanabban az ötös sorban álljunk, nehogy

elszakítsanak egymástól. Sikerült. Az állomáson, amikor már

felsorakoztunk a nyitott ajtajú tehervagonok előtt, felharsant a

parancsszó: ”Links um” – balra át – és ettől kezdve nem a menetoszlop

ötös sorait, hanem a szélen állókat zsúfolták be egy-egy vagonba.

Elszakadtunk egymástól. Kilencnapos ügyeskedésemet egyetlen

parancsszó semmivé tette. Szörnyű volt.

 

 

 

Kilenc nap Birkenauban. Kihunytak az emlékek?

 

Soha nem hittem azoknak, akik teljes emlékezet-kihagyásra

hivatkoznak, akik hatvan éve még szűk családi környezetben sem

beszélnek az ott történtekről. Mélyebb okai lehetnek a hallgatásnak.

Természetesen emlékszem a kilenc napra, nem mindenre, nem minden

részletében egyforma tisztán. Akár egy hétig mesélhetnék csak azokról

a napokról. Minden Birkenaut megjárt társam közös élményeiről, de

olyanokról is, amire ráüthetném a „copyright” pecsétet. Egy ilyenről

szólnék, már csak azért is, mert velem együtt ez a kivételes történet is

sírba szállna.

Talán a második napon történt, hogy a soha véget nem érő Appel

idején a cigány Blockältester odalépett egy a közelemben álló

Häftlinghez és a furkósbotjával fejbe vágta. Nem állt eléggé feszes

vigyázban. Földre zuhant, mint egy letaglózott ökör. Újoncok voltunk,

még nem szoktunk – eléggé – hozzá, hogy egy másik rab, rabtársunk,

így elbánjon velünk. Később a feltápászkodó férfiben felismertem a

marosvásárhelyi Vancea Pubit. Országos bajnok vízilabdacsapatunk

büszkesége. Hogy kerül ide, kérdeztem – róla mindenki tudta, hogy

keresztény. Azokat a zsidókat, akik korábban a Marosvásárhelyi Sport

Egyesületben versenyeztek és sorra nyerték az országos

bajnokságokat, a négy esztendő idején kizárták a csapatból. Békés

Laci, a rövid távok bajnoka, aki a román világban a magyar csapat

színeiben évekig verhetetlen úszó volt – miután származására való

tekintettel eltávolították az MSE-ből, demonstrative árusította a bajnoki

serlegeit. Vancea Pubi hosszú történetének lényege: menyasszonya

zsidó volt, bevitték a gettóba. Ő meg önként utána szökött. Beszökött!

Remélte, valahogyan kimenekíti onnét. Nem sikerült. Együtt érkeztek

Birkenauba, a szelektáló rámpán váltak el egymástól. Pubi túlélte a

deportálást, hazatért Marosvásárhelyre. Várta a menyasszonyát, de

csak hírek érkeztek felőle. A lányt amerikaiak szabadították fel –

beleszeretett egy tisztbe, összeházasodtak, együtt mentek ki az

Egyesült Államokba. Film forgatókönyvébe kívánkozó történet.

Pubival 1951-ben találkoztam utoljára. Héberül tanult. Várta az

útlevelét: Izraelben akart élni. A lágerélet végleg a zsidósághoz kötötte.

Van ennek a történetnek egy másik szála, érdemes követnünk azt is.

Birkenau „cigánylágernek” keresztelt barakkvilágába zsúfolták össze a

munkaképesek közé sorolt magyar zsidókat. A férfiakat. A 3-400

emberre méretezett, eredendőn lóistállónak tervezett fabarakkba 1200-

1300 rabot zsúfoltak össze. Éjszaka úgy-ahogy még le lehetett ülni,

lefeküdni sehogy. Napjainkat az Appelplatzon33 töltöttük. Kiváló írók

igyekeztek érzékeltetni, miért éppen a többszörösen ismételt

létszámellenőrzés volt egyik legnehezebben viselt megpróbáltatásunk.

Én meg sem próbálkozom vele. Maradjunk abban: jött a cigány

Blockältester, meg a segédei és vertek. Félholtra, gyakran holtra. Ezzel

teltek napjaink: számlálás, verés, ételosztás, verés.

Tehát amiről szólnom kell: a cigányok és Birkenau. Akik a velünk

szembeni barakksorban éltek, német és talán osztrák cigányok voltak.

Nem magyarok. Őket is begyűjtötték. Okunk volt irigyelni, meg gyűlölni

őket. Együtt élhettek családjukkal, gyermekeikkel, az öregekkel. Jobban

táplálkoztak – a tábori konyhából bőségesen organizáltak élelmiszert. A

KZ35 parancsnoksága közülük válogatta ki a szadista, gyilkos hajlamú

blokkfelügyelőket. Szörnyetegek voltak. Évszázados megaláztatásaikért

álltak bosszút? A gázkamrák, krematóriumok közelében volt idejük

elállatiasodni? Nem tudom. Ott, az Appelplatzon nem ezzel

foglalkoztam. Gyűlölködtem. És igyekeztem lapulni. Hogy ne vegyenek

észre. Nem is mesélnék most róluk, de történetesen a közelmúltban,

egy a magyarországi Holokauszttal foglalkozó történész megkért: a

teljesség kedvéért vessem papírra ezeket az emlékeimet is. Mert – vélte

a történész – miután feltárták, hogy a cigányságnak is a miénkhez

hasonló sorsot szántak a nácik, azért azt sem kell tagadni, hogy annak

végrehajtása meredeken különbözött a zsidó Holokauszttól. Kérését

elutasítottam. Egyrészt, mert nincs általában cigány. Én a cigányok

közül kiválasztott szadistákról beszéltem. Továbbá, a birkenaui

cigányokat nem Magyarországról hurcolták el. Német, osztrák

hazájukból gyűjtötték össze őket. Végül – számomra ez volt a

legfontosabb – azokat a cigányokat, gyermekeiket, asszonyaikat két

hónappal később ugyanúgy gázkamrába hurcolták, mint a mieinket.

Sorstársak voltunk.

Szót kell ejtenem egy másik tapasztalatomról. Végigkíséri a

megsemmisítő és kényszermunka-táborokban töltött 365 napomhoz

fűződő emlékeimet. Szerintem a lágerlakók morális tartásáról csak az

ítélkezhet, aki maga is átélte mindazt, ami moralitásunkat befolyásolta.

Gyűlöltem lengyel-zsidó kápóink kegyetlenségét. Lenéztem a velem egy

priccsen szorongó, vagy mellettem egy munkahelyen csákányozó

társamat, ahogyan kivetkőzött az emberi méltóság utolsó rongyaiból. A

magam két-három hónapos lágertapasztalatával, no meg éretlen

kamasz fejemmel akartam ítéletet alkotni a hosszú esztendőket lengyel

gettókban, német megsemmisítő táborokban töltő „pólisiakról”.

Az ilyen gyűlölködés persze mindig kölcsönös.

A sziléziai Gross Rosen KZ-hoz tartozó mintegy félszáz

munkatáborból csak kettőt ismertem. Schotterwerkét és Dörnhaut.

Közvetlen tapasztalataimat csakis onnét szereztem. De mert volt

kapcsolatunk a szomszédos táborokban élőkkel, nagyjából már ott,

Sziléziában is tudtuk, hogyan szerveződött a túlélésért folytatott

küzdelem a táborokon belül. Erről sokan hallgatnak – érthető okokból.

Ahol lengyel zsidókból szerveződött a tábor belső vezetősége, ott a

többiekénél is kevesebb esélyük volt a túlélésre a magyar zsidóknak. És

fordítva: Dörnhauban magyar zsidók kerültek (segítették egymást) a

„láger-arisztokrácia” pozícióiba. Nálunk a „lengyelek” kerültek a vesztes

helyzetébe. Ítélkezzék fölöttünk, – mondom közel hatvan éve,

felszabadulásunk óta – , aki maga is megélte azt a helyzetet. Nem

egyedül kilóinkat apasztotta időarányosan a koncentrációs táborokban

töltött idő. A táborokban élő lengyel zsidók három-négy évi „koptatás”

után lettek olyanok, amilyeneknek ott megismertük őket. Nekünk – nem

mindenkinek, de sokunknak – elegendőnek bizonyult akárcsak öt-hat

hónap a teljes zülléshez, helyesebben, a hagyományos világunkban

kialakult értékrend bármiféle normájának tagadásához. Néhány hónap

láger-tapasztalata megértette velem: a pozsonyi kirakatrendező,

a Lagerältester Klein Muki, a nagyváradi Lagerkapo Scheffler úr, a

dunántúli Lagerartz Sólyom doktor, a máramarosszigeti Lax kápó

jottányival sem különbek, mint a krakkói, lodzi hajcsár-kápóink.

Mesélhetnék Somlyó doktorról, kórházlágerünk főorvosáról. A hajnali

Appelen, a sziléziai fagyos novemberben vizes vederből öntözte azokat,

akik beteget jelentettek. Ki mert volna így orvosi kivizsgálásra

jelentkezni? Aki mégis vállalta a kockázatot, néhány órával később

esetleg bekerülhetett a gyengélkedők kórtermébe. Többségük ott halt

meg, tüdőgyulladásban.

Lax úr történetéről is beszámolok. Édesapámat 1946-ban, a háború

utáni számonkérések idején beidézték Kolozsvárra, a Katonai

Törvényszék elé. Tanúskodnia kellett a háborús bűnökkel vádolt Lax

kápó perében. Ez a máramarosi hentesmester szörnyeteg volt. Bottal

ösztökélt gyorsabb munkára. Ebédosztásnál lopta az ételünket.

Szadista rohamai voltak, jaj volt annak, akire bármi okból

megharagudott. Gyilkolt. Szemtanúja voltam, amikor Dörnhauban, a

tábor második emeletén, a fekvőhelyek előterében földre döntött egy

embert, kommandóbeli társamat, rúgta, taposta, amíg az a helyszínen

bele nem halt.

Apám megjelent a bíróság előtt, és engedélyt kért, hogy vallomása

előtt egy nyilatkozatot olvasson fel.

Itt kell megköszönnöm Lax úrnak, hogy gyermekeknek, az én fiamnak

is több alkalommal adott kenyeret, levest. Talán néhány nappal

meghosszabbította életüket, segítette őket a túlélésben”.

Ez így volt igaz. Mert valóban szerette, segítette a gyermekeket. Ezt

ott is el kellett mondani. A fentiek után eskü alatt vallotta, hogyan

ütötte-verte, gyilkolta az embereket. Lax kápót 12 évi börtönnel

sújtották. Nem tudom, hány évet töltött ki – ez Romániában

kiszámíthatatlan volt.

De beszámolhatok más hasonló élményemről. Jó tíz esztendővel a

felszabadulás után megkeresett egy dörnhaui lágertársam.

Gyermekeire, unokáira tekintettel, csak Sch.-ként említem. Arra kért,

tanúskodjam érdekében, miszerint szanitécként, emberségesen

végezte munkáját. Bajba került, mert – mint állította – egykori

lágertársai rágalmakat terjesztenek róla. Közöltem: örvendjen, hogy

nem fordulok magam is bírósághoz, nem jelentem fel. Nem holmi

humanitárius meggondolásból. Hanem, mert a lágereket belülről nem

ismerő bíróság nézetem szerint ne ítélkezzék ott viselt dolgainkról.

Sch. szanitéc a földszint haldoklóit gondozta. Mielőtt a hulla-kommandó

tagjai elvitték volna a priccsek elé kifektetett holttesteket, kötelessége

volt megvizsgálni, van-e szájukban arany fogkorona, híd. Ha igen, ki

kellett azt tördelni. Kellett az arany a Lagerführernek, SS őröknek, – de

morzsányit lecsíptek belőle Häftling-hóhéraink is, Lagerältester,

Lagerkapo, a különböző pozíciókban lévők, beleértve a szanitécot. Sch.

– praktikus ember lévén – egyszerűsítette feladatát. Nehéz volt a merev

hullák száját kifeszíteni, kitörni a hidat, koronát – ezért a még élővel,

élő-halottal tette ugyanezt.

„Mi is emberből voltunk”, a fasizmus mindent megtett, hogy az

emberség utolsó morzsáját is kipusztítsa belőlünk. Olykor sikerrel.

Az itt elmondottakat jobb lenne elfelejteni. Igazából nem is értem,

hogy jött ki mindez belőlem. Lehetséges, hogy akik elfojtják magukban

az emlékeket, akik félévszázadon keresztül hallgatnak – ezzel az ilyen

emlékek ellen tiltakoznak?!

 

 

Menekülés Birkenauból

 

…Links um. Tehetetlenül néztem az auschwitzi rakodó rámpán, hogyan

nyeli el apámat a harmadik vagy negyedik vagon. Links um, lépés

előre… most már mi lépdeltünk a pallóhoz, be a vagon sötétjébe. Amorf

tömeg, gyurma préselődött a vagon sötét gyomrába. Tudtuk:

Birkenaunál rosszabb nem lehet. Elszakítottak apámtól, csak erre

gondoltam. Bár abban sem vagyok biztos, hogy ekkor még mindig

gondolkodtam. A vagonba felszállt egy német katona is, zsámolyt adtak

be neki, leült a vagon közepére, fegyverét lába közé fogta, és ránk

parancsolt, húzódjunk hátrébb. Nem kellett erőltetnie. Bőrig ázva,

egymáshoz bújva, didergő testünket a másik kigőzölgéséből melegítve,

lábon állva aludtuk át a hosszú utazást.

Hangos kiabálásra eszméltem. A vonat állt, a katona félretolta a vagon

ajtaját. Vezényszavakat pattogtatva kiparancsoltak a vagonból.

Sorakozó, számlálás. Kábultan próbáltam felmérni, hol vagyok, mi

történik velünk. Kápráztató napsütés, lankás dombhát, búzatáblák.

Bakterház, két pár sín, öt vagon, ennyit választottak le a szerelvényről.

A többi már indult is tovább. A visszamaradó, vagonokból kiömlő

embermasszát elindították a domboldalra felvezető úton. Tíz percet sem

tartott, amikor kis kanyar után feltűnt a szögesdróttal körülvett tábor,

zöldre mázolt, kör alakú házikókkal. Fából vagy préselt lemezből

készülhettek, lehetett úgy harminc. Mellettük két szabályos barakk,

faépületek, akárcsak Birkenauban.

Az első pillanatban láttuk, itt minden új, a házikók többségében

még senki nem lakott. Újra átszámoltak, majd sapkánkat levéve

(Mützen ab!), bevonultunk a kis Appelplatz-ra. Ezt már ismertük,

Birkenauból.

A barakkból kisétált egy feszes tartású tiszt, arca jobb oldalán

vágott seb, kezében lovaglópálca: Oberscharführer Weingartner, a

„Vágottpofájú”. A bennünket kísérő őr jelentett, az SS parolis tiszt

valami utasítást adott a mögötte álló őrmesternek. Az dobozt vett elő,

nyakba akasztható, zsinórra fűzött kerek vászonlapocskákat adott át a

foglyoknak. Ötjegyű szám volt rajta. Az enyémen 43083. Valakit találtak,

aki magyarul, szlovákul tolmácsolta a tiszt pattogó utasításait. Mindenki

tanulja meg németül a sorszámát – ezentúl ez a nevünk. Így kell

jelentkeznünk.

Ich melde Gehorzam, Häftling Nummer dreiundvirzignuldreiundachtzig.

Jelentem alázatosan, a negyvenháromnulnyolcvanhármas rab.

Nyomban ki is próbálták. A sorban állóknak egyenként, magasra emelt

jobb karral kellett elismételniük számukat, státusukat. Így tudtam meg,

hogy az első vagonbeliek között, negyvenháromnulhuszonkettes

számmal ott van, velünk van az apám. Én már tudtam róla, ő még nem,

csak amikor rám, jelentkezésemre került a sor. Ahogyan azt még a

román líceumban tanultam, a himnusz éneklése idején, szép lazán emeltem a karomat. Ich melde Gehorzam

Nem jutottam el a számokig. Élesen hasított koponyámba a

lovaglópálca, egyszer, kétszer. A tiszt mondott valamit, nem is dühösen,

inkább oktató hangon – amit a mögötte álló tolmács nyomban

magyarított.

Emeld feszesen a karodat, te szerencsétlen, mindjárt agyonüt.“ A

fejbőröm kihasadt, homlokomba csordult a vér, én hangosan

jelentettem és boldog voltam. Most már apám is tudja, hogy együtt

maradtunk. Schotterwerkében, a munkatáborban ily módon

szerencsésen indult az életünk.

 

 

 

 

A kényszermunka

 

Csak a kilencvenes években került nyilvánosságra, hogy a Gross Rosen

KZ-hoz tartozó kisebb-nagyobb munkatáborba szállított mintegy 70000

rabszolgát miféle építkezések végrehajtására szánták. Azóta többen

foglalkoznak az „Eule-Gebierge”, a Bagoly-hegységben létesítendő,

sziklahegyek gyomrába tervezett hadiüzemek történetének feltárásával

Tervezik egy múzeum alapítását, amelyben ismertetik a hosszú

évtizedeken át homályban maradt tervezet részleteit, kivitelezésének

iszonytató emberi áldozatait. Ez volt a különlegesen titkos „Riese-terv”.

Európa csaknem minden országából szállították ide a zsidókat, de

dolgoztattak orosz hadifoglyokat, kényszerrel elhurcolt francia, holland

szakmunkásokat is. Lényegében a hírhedt V-1, illetve V-2 szárnyas

bombákat gyártották volna, de feltételezések szerint oda akarták

telepíteni az atomfegyver kidolgozásával megbízott újabb

kutatóintézetet. Állítólag Hitler főhadiszállását is a környék

sziklagyomrába helyezték volna át. Amióta ezek az elképzelések

nyilvánosságra kerültek, a Bagoly-hegység idegenforgalmi

nevezetesség lett. Német turistabuszok tucatjai szállítják az érdeklődő-

ket az utolsó, félkész állapotban megmaradt föld alatti labirintushoz.

2003-ban és 2004-ben – Amerikában élő unokáimat kalauzolva –

magam is felkerestem egykori lágereinket, de már csak a Dörnhauban

álló közel kétszáz esztendős épületet találtam meg.

 

 

Az átrakódó állomást hatvan év alatt enőtte az erdő. Egykori

munkatelepemre a kőzúzdák vasbeton roncsai emlékeztetnek,

expresszionista szoborként törik meg a köréje települő vegetáció üde

látványát. A hegyoldalba beépített, földalatti sziklajáratokban

idegenforgalomra kiképzett lengyel vezetők magyarázzák a történteket

– olyasmiről tartanak előadást, amit maguk sem értenek.

Jó óra hosszat kullogtam a nyomukban, és arra a sok tízezer emberre

gondoltam, akik a körlet ismert és ismeretlen tömegsírjaiban pihennek.

Dörnhau négyezer halottjának sírhelyeit feltárták, szerény emlékművel

jelölték meg.

Amíg e két, egymástól mindössze 4-5 kilométer távolságra lévő

táborban dolgoztam, úgy tudtam, illetve sejtettem: föld alatti

repülőgépgyárat létesítenek. Az átrakódó-pályaudvar volt a

kiindulópont. A széles nyomtávú vasúti teherkocsikból itt kellett

átrakodni a hegyi vasút öttonnás vagonjaiba. Cipeltem síneket,

rakodtam téglát, cementzsákot, talpfát, betonvasat. Később a közeli

Oberwüstegiersdorf főutcáján egy csővezetéknek ástuk a két méter

mély árkát. Amikor Dörnhauba vittek át, közelebb a Bagoly-hegység

gyomrába rejtett sziklalabirintushoz – onnét már az út- és vasút

építéséhez vonultunk ki. Tudtam a sziklába rejtett gyárról, de magam

soha nem jártam még csak a közelében sem. Dörnhauról, amelyet már

akkor, ott „Száraz krematóriumnak” neveztek – mert gázkamra és

kemencék nélkül megoldódott a tömegméretű pusztítás -, számtalan

visszaemlékezés született. Tucatnyit olvastam ezek közül, néhányuk

szerzőjét még a táborból ismertem. Nem fogom újabbal szaporítani

azokat.

Néhány arc megidézésével érzékeltetném, hogyan éltünk, vagy ami

ennél több, hogyan voltunk képesek túlélni a „Száraz krematóriumot”.

Egykor a sziléziai takácsok részére épült az üzem, a háború előtt

szőnyeggyárként működött. Amikor megszületett a Riese-terv,

munkatáborrá alakították át. A háromszintes épület felső szintjén

emeletes ágyak voltak, igaz, ketten aludtunk benne, fej-láb

elrendezésben, de mégis: ágyra emlékeztető valami volt.

Ide helyezték a munkaképeseket, akiket ki lehetett vezényelni hajnali

ötkor az építőtelepekre. Többségük magyar, nagyobbrészt erdélyi zsidó

volt. A lágerélet első három-hat hónapjában még kitartott az otthonról

hozott mentalitás. Hellyel-közzel volt szolidaritás. A magam kis

történetére hivatkozhatom: a vasút építésekor a sziklafalba kellett

berobbantani a megfelelő útvonalat. A szerterepülő súlyos köveket

ölben hordtuk el. Lerongyolódott, gyakran fatalpú cipőkben átkozottul

nehéz munka volt. Feltörte az ember kezét-lábát, nem beszélve az

ágyék-sérvről. Szerencsés beosztásom volt, az anyagraktárnál kellett

segédkeznem. Ebédszünetben dr. Éliás, a nagyváradi sebészorvos

elkeseredetten bámulta felsebzett tenyerét:

Hogy fogok ezekkel még egyszer operálni?”

Felajánlottam: cseréljünk munkahelyet. Ez 1944 nyarán történt, amikor

még esténként harmad kenyeret kaptunk, margarinnal, szeletke

szalámival. Még nem tetvesedtünk el, tudtunk a szövetségesek atlanti

partraszállásáról, a románok átállásáról, még reális reményeink voltak,

hogy aki elkerülte a gázkamrát, az túléli. Két-három héttel később

bizonyára képtelen lettem volna hasonló gesztusra. Addigra az aránylag

„frissen” deportáltak között is megindult a küzdelem: egy kedvező,

könnyű, vagy többlet-élelmiszerrel kecsegtető munkahely az életet

jelenthette.

Az alattunk lévő első emelet volt a Schonungosok szállása.

Édesapámmal csak valamikor december, talán ’45 januárjában

„szálltunk alá”. Kétemeletes priccseken szorongtunk. Csökkentett

élelmezés: eleinte negyed-, később egy-két szelet kenyér, híg

céklaleves volt a fejadag. A Schonungosok csak a láger területén,

udvarán dolgoztak. Valamennyien reméltük, hogy felerősödünk,

felgyógyulunk és újra a munkaképesek közé kerülünk. Ez volt a

varázsige, ez kölcsönzött némi reményt, hogy nem szállítanak el egy

ismeretlen haláltáborba. Ezen az emeleten volt az elkülönített Rewier, a

kórházterem. Flegmonával, tüdőgyulladással kerültek be az emberek,

némi protekcióval szívbetegeket is próbáltak gyógyítani az orvosok.

Gyógyszer nélkül, illetve azzal a kevéssel, amihez titokzatos úton

hozzájutottak. A kiütéses (flekk) tífusz akkor még nem ütötte fel a fejét.

Magam is voltam ott, tüdőgyulladással, amit könnyen kihevertem.

Láttam a nagyhírű szatmári szívspecialistát, Zinner doktort, aki

eszközök hiányában imádkozott a beteg ágyánál. Szerencsés esetben

innét még volt visszaút a munkaképesek közé.

Az emeleteken élők közös célja: valahogyan le ne kerüljenek a földszinti

kórterem élő-halottai közé. Vérhas, éhezéstől csontvázzá fogyott

emberek hevertek a priccseken, erejükből még arra sem futotta, hogy a

terem sarkában elhelyezett hordóba ürítsenek. Ritkán merészkedtem be

a földszinti alvilágba, amit ott láthatott az ember, az még az edzett

lágerlakót is megrendítette. Csak akkor mentem oda, amikor odakerült

egy ismerős, vagy éppen jó barát rabtársam. Ha volt miből, kevéske

levessel, egy-két főtt krumplival próbáltunk segítségükre lenni. Késő

ősztől kezdődőleg az emeleten élők közül egyre többen „ereszkedtek

alá”. A „száraz krematórium” forgalma felerősödött. Az 1000-1200 főt

számláló lágerünkből naponta átlag 40 hullát szállítottak a domboldali

tömegsírokho a hulla-kommandó tagjai. A szomszédos táborok

gyengélkedőivel folyamatosan feltöltötték a tábor létszámot.

A valamikori szőnyeggyár gépeit egy hatalmas gőzgép transzmissziós

berendezései működtették. Amikor az épületet koncentrációs táborrá

alakították át, a kazánházat, gőzgépet megtartották. A gőzgépre

alapozva rendezték be Dörnhauban a körzet fertőtlenítő-központját. A

közeli lágerekből időnként áthozták a rabokat, fürdették,

szőrtelenítették őket, tetvesedő ruháikat nagy nyomású gőzben

fertőtlenítették. A tusoló rózsáiból forró víz áradt – maga volt a

boldogság. Csillapította a tetvek csípésétől kimart testünk égő

viszketését. Nehéz lenne érzékeltetnem, mit is jelentett valójában az

eltetvesedés. A képzelőerőhöz kell folyamodnom. Sötétszürke

pokrócainkon voltak világosabb, tenyérnyi nagyságú foltok. Ezek voltak

a tetvek. Valahogyan úgy gyűltek csomóba, mint télidőben, hodályban a

juhok. Senki meg nem számlálta, hány száz, vagy talán ezer tetű

tömörült egy ilyen foltban. De számoltuk azokat, amelyeket

hónaljunkból bányásztunk elő. Volt egyfajta szerencsejátékunk, nem

pénzre ment, még csak nem is kenyérre. Fiatalok voltunk, néha – még

ott is! – játszottunk. Benyúltunk csíkos ruhánk és csíkos ingünk alá, a

hónaljunkban megtelepedett tetveket igyekeztünk minél nagyobb

számban markunkba gyűjteni – majd nyitott tenyerünkön

megszámláltuk őket. Páros vagy páratlan – ez volt a tét.

Részletesen mesélek a fertőtlenítőről, ritka boldog perceink színteréről,

hogy megértessem: abban a világban minden eltorzul. Említettem, a

szomszédos táborokból hoztak át fertőtlenítésre Häftlingeket. Köztük a

lengyel gettókból elhurcoltakat, akik mindennel tisztában voltak. Tudták,

hogy ahol magas, füstokádó kémény emelkedik egy alacsony épület

fölött, és a bejárati ajtón nagy betűkkel ki van írva: „Waschraum”, ott

gázkamra, krematórium rejtőzik. Behozták őket a szögesdróttal

körülfogott gyárudvarunkra, leszámolták újra, ki tudja, hányadszor. És

akkor jöttünk mi, a fürdőt kezelő csíkos ruhájú rabok, és közöltük:

fertőtlenítésre, tetvetlenítésre kerül sor, menjenek be a vetkőzőbe,

adják át ruhájukat. Amennyire lehetett, nyugtattuk őket. Magyaráztunk.

De ők tapasztalt lágerlakók voltak. Tudták, hogy ez a dolgunk.

Megnyugtatni őket, mielőtt rájuk csukódna a gázkamra ajtaja. Földre

vetették magukat, imádkoztak, sírtak, szitkozódtak. Rettenetes volt.

Mindegyre azt próbálom, hogyan térjek rá arra, amit máig szépnek,

felemelőnek tartok abból az időből. Nem könnyű. Akinek priccséről

hetente egy-két halottat ki kellett teríteni a deszkapadlóra, és várni

arra, hogy jöjjenek értük a hullaszállítók; és aki ennek előtte egy-két

napot várt ezzel a művelettel, hogy az elhunyt levesét, kenyéradagját

megkaparintsa, az az ember nehezen szakad el ezektől az emlékeitől.

(Azt a szót, hogy „elhunyt” – nem használtuk. Ott a haldokló

„kifingott”).

Dörnhauban közel tíz hónapot éltem túl – részben a második emeleten,

részben az elsőn – és akit sorsa nem szorított le a földszinti

siralomterembe, annak voltak, kellett legyenek olyan élményei is,

amelyeket én máig szépnek, akár felemelőnek neveznék. Az már rajtunk

múlott, hogy ezeket érzékeltük-e, és ha igen, megőriztük-e

emlékezetünkben. Úgy hiszem, erről is érdemes beszámolnom.

 

 

 

 

„Szép élmények”- ezt így ritkán hallottuk

 

 

Ritkán emlékezünk „felemelő pillanatokra”. Pedig voltak. Sokan úgy

vélik, hogy az otthoni, emberi létünkre emlékeztető cselekvések,

élmények segítettek bennünket a túlélésben. Józanul mérlegelve,

inkább a kalóriák, meg a szerencse döntötte el, hogy Dörnhauban

melyik emeleten remélhettük a szabadulást. Aki a földszintre került,

annak nem volt része „szép élményekben”. Ha túlélte is a háborút,

többségük a szabadulást követő napokban elhunyt.

Mi volt szép? Amikor még kora ősszel a Butzer-Holtzmann

Kommandóban dolgoztunk, minden második vasárnap teljes pihenőnap

volt. Édesapám és egy nagyváradi orvos, dr. Barát, az ételosztás után

maguk köré gyűjtötték a fiatalabbakat, köztük a csoportunkban

dolgozó, egykor pajeszos máramarosi gyermekeket. Apám Adyt szavalt,

Barát doktor, a nagy zenebarát, operaáriákat énekelt. A gyermekek

pedig türelmesen várták a „kulturalizáció” végét, mert utána falatonként

kiosztottak néhány szelet kenyeret a hallgatóságnak.

Magam is „tanítványa” voltam a földrajztudós Gyöngyössinek, akinek

elbeszélései nyomán körbeutaztam a nagyvilágot. Tányérnyi levest

kaptam az apró termetű Herr Ottótól, a Burgtheater egykori művészétől,

aki a békés Bécs színházi világát idézte meg.

Vagy mesélhetek a rettenetes emlékű Becker Kommandóban töltött

napjaink kivételes történetéről is. Egy Csillag nevű dunántúli orvossal

volt közös állásunk: a két méternél mélyebb árokból mertük ki kannával

a talajvizet. Amikor lehetett, amikor úgy véltük, nincs közelünkben a

munkálatokat vezénylő mester, persze lazsáltunk. „Szórakoztunk”.

Csillag doktor fütyült egy dallamot, nekem ki kellett találnom, mi az.

Azután én, visszaemlékezve néhai hegedűóráimra, egy Händel áriával

tettem próbára emlékező tehetségét. Ehhez a Händel áriához fűződik

egy bizarr emlékem ama „szép élményekkel” kapcsolatban: Volt egy

idősebb mesterünk, szadista hóhér. A „Sánta”. Róla tudtuk, hogy

lopakodva közeledik, észrevétlenül lesi az embereket – és aki lazsál,

annak a fejét szétveri a botjával. Mindig a fejét. Könnyű volt: az árok

mélyén dolgoztunk, ő meg a magasból ütött. Figyelmetlenek voltunk,

akkor vettük őt észre, amikor már ott magasodott fölöttünk, a

földhányáson. Én két kezemmel a fejem búbját védtem volna – de a

Sánta nem ütött.

Was pfeifst du, Junge?”

Ich merde Gehorsam…Alázatosan jelentem, Júdás Makabeus, Händeltől”.

„Nein, das ist Tochter der Cion!”

Nem vitatkoztam. – Ezek után a Sánta napokon keresztül nekem adta

levesét, néha kenyeret Zulaggal – a többieket pedig hóhérolta, mint

korábban.

Ez is hozzátartozott láger-életünkhöz, a német lelkialkat torzulásaihoz.

Volt egy kórusunk. Schwartz úr, a budapesti gyógyszerész szervezte.

Kórusának fiatalabb tagjait időnként meghívta, közös vacsorára,

beszélgetésre, végül az ágyába. Szerencsém volt, Apám tanácsára

lemondtam az utóbbi megtiszteltetésről. Kodályt, talán Bartók Bélát is

személyesen ismerte, a népdal-feldolgozásaikat tanította be. Ki hinné

ezt? A „Száraz krematóriumban” Bartókot énekeltünk.

Történt ennél különb is. Amikor a korábbi, gyilkos táborparancsnoktól

megszabadultunk (mértéken felül lopott), így büntetésből a keleti

frontra küldték – az őt követő Oberscharführer Mucke más szellemben

kezelte a munkatábort. Türelmesebb volt. A rábízott Häftling

gyülekezetet így is pusztította az éhség, a vérhas, később a kiütéses,

azaz flekktífusz. A második emeletiek, a fizikailag jobb állapotban lévők

betanultak egy operettet, a Weisses Rössl (A fehér lóhoz) címűt. A

dalbetéteket hegedűművészünk, Fejér Lavan Sándor kísérte. Meghívtuk

az előadásra Mucke parancsnokot és vele néhány bajtársát.

Nagytakarítással készültünk a látogatásra, nehogy tetvesedjenek

vendégeink. Átütő sikert arattak színészeink, „színésznőink”. Mucke

Oberscharführer bőséges vacsorával köszönte meg a kivételes élményt.

Volt egy dalbetét, amivel megtoldották az eredeti operettet.

Doktor úr kedves, doktor úr drága, gyógyítson meg / Szeretnék még élni,

nem oda lekerülni…” énekeltük a második emeleten.

A füttyművészünk… Az utolsó „fellépésére” emlékszem. A Schonungos

emeleten feküdt. Amíg bírta erővel, tüdővel, örömmel szórakoztatott

művészetével. Kérésre bármit fütyült, hatalmas volt a repertoárja.

Amikor már nagyon gyenge volt, utoljára még maga köré gyűjtötte

hűséges hallgatóit, hogy kedvenc darabjait előadja. Többé nem

hallottam fütyülni.

1945 márciusában az épület falának támaszkodva bámultam, ahogyan

a nálamnál jobb állapotban lévő társaim rongylabdával passzolgattak.

Egy valamikori MTK játékos vezetésével rugdalták a labdát. Kedvet

kaptak hozzá az őrséghez tartozó fiatalabb katonák is. Minden drámai

kifejlett nélkül játszottak: deportáltak, meg az őket őrző németek

Ezúttal nem rongylabdával. Voltak szép percek, órák, talán napok is.

Bizonyára a lengyel, vagy a görög zsidók is beszámolhatnak hasonló

élményekről. Kérdés, előzőleg hány évet töltöttek koncentrációs,

megsemmisítő táborokban? Öt hónapot, vagy öt évet? Maradt-e még

bennük lelkierő egyáltalán, hogy érzékelni tudják a felvillanó szépet,

örömöt?

 

 

 

„Emberarcú” németekről mesélt…

 

Bizonyára azért emlékszem rájuk olyan jól – kivétel nélkül mindegyikre

–, mert a lágerben, az ott töltött egy esztendő során kivételesen ritkán

találkoztam „emberséges” némettel. Különös, ennyi idő után ez az első

alkalom, hogy egyszerre emlékezem az elemi iskolás gyermek németek

iránti gyűlöletére, illetve a tizenéves kamasz árnyaltabb viszonyulására.

Nem tudom tetten érni azt a pillanatot, amikor a fasiszta fogalma elvált

a németétől. De minden kételkedésem dacára, biztos vagyok abban,

hogy már ott, Dörnhauban is disztingváltam. A német fasisztához

tapasztalataim alapján csatlakoztattam a kakastollas csendőrt, az SS

egyenruháját hordó ukrán, lett, sváb gyilkosokat. Gyűlöltem őket. De

tapasztaltam: közöttünk is akad kötélre való gyilkos, nem is kevés.

Szinte észrevétlenül, a fasiszta és annak etnikuma elkülönültek

egymástól. Ezt akkoriban, tizenéves fejjel nyilván nem fogalmaztam meg

ilyen formában.

A körletünk tucatnyi táborában a zsidók megsemmisítéséhez fölösleges

volt fegyvert használni. Ment az másként is. Láger-emlékeimben alig

jelent meg az áldozatával közvetlen közelből szembe néző, puskáját,

pisztolyát használó SS legény. Mégis, a szinte közönyösen, tán nem is

gyűlölködve, egyszerűen unalmában gyilkoló német katonával már

Schotterwerke első heteiben megismerkedtem. Gettóbeli társamat,

Goldschlag Samukát a szemem láttára gyilkolták meg. Az ő haláláról

számolok most be.

Birkenau fojtogató légköre után, Schotterwerkében a halál megszűnt

mindennapos élményünk lenni. Napsütés volt, friss levegő, éjszakán

ként kényelmesen, kinyújtott lábakkal alhattunk. Még tartott az

otthonról hozott energia-tartalékunk. Többségünk rongyolódó, de mégis

lábára szabott cipőjében járt. Minden viszonylagos. A munkatelepen, ha

végeztük munkánkat, mintha biztonságban lettünk volna. Samukával a

Krauze Kommandóban, az átrakódó pályaudvaron dolgoztunk. Nehéz

volt a munka, sokunknak szokatlan. Talpfákat, tizenkét méter hosszú

vasúti síneket cipeltünk, fektettük le, rögzítettük őket, töltöttük fel a

talpfák közét kőzúzalékkal. Ebédszünet idején, amikor a közeli tábor

konyhájából kihozták a gőzölgő kondérokat, sorba álltunk

ételosztáshoz. Bádogtányérjainkba kimerték a híg levest. Samuka

mellénk telepedett egy téglarakásra. Kavargattuk a levest, értékeltük

tartalmát, hozzáláttunk az evéshez. Tőlünk néhány lépésnyire a

bennünket kísérő őrség egyik katonája telepedett le. Talán ő is ebédelt,

nem figyeltünk rá. Csak arra, hogy odaszólt, magához intette Samukát.

Hívhatott volna mást is, engem is, de rá esett a választása. Letette a

csajkáját, lehetett benne még néhány kanálnyi lé. Az őrhöz lépett,

jelentett: Ich melde Gehorsam… A katona szokatlan dolgot művelt. Fogta

a sapkáját, elhajította – túl a munkatelep körletét határoló kifeszített

dróton. Rászólt Samukára, akár egy betanított ebre: hozza vissza. Ő

engedelmesen átlépett a határvonalon, tett néhány lépést a fűben

heverő sapka felé. Fel akarta emelni, de erre már nem került sor. A

katona vállához emelte fegyverét, célzott és lőtt. A fűbe hanyatló

rabhoz lépett, felvette sapkáját, és utasította társaimat: a hullát vigyék

a raktárépület mellé. Rongyolt cementzsákokkal takarták le. A munkaidő

végén, rögtönzött hordágyon vittük a tábor kapujáig. Ott leszámolták

az ötös sorokban bevonuló kommandókat, utoljára a hordágyat cipelő

négy embert meg a halottat. A létszám stimmelt. A megfelelő létszámú

élő plusz egy hulla. Egy halottért nem problémáztak. Volt a táborban

tartalék. A Krauze másnap is megkapta a maga száz emberét.

A háború után Marosvásárhelyen az életben maradt unokatestvéreknek

számtalanszor el kellett mesélnem a történteket. Hogy olyan pontosan

emlékszem Schotterwerkére, a munkatelep formájára, hogy merre

volt a latrina, hová ültünk le ebédosztáshoz – ezt kizárólag az ismételt,

folyamatos kikérdezésnek köszönhetem.

Az átrakódó pályaudvarhoz fűződik másik emlékem, amely a máig

magyarázhatatlan német mentalitásra vet különös fényt. Átrakódó

állomás lévén, sűrűn közlekedtek, tolattak, síppal jeleztek a kis Diesel

mozdonyok. Hogyan történt, nem tudni, de az egyik lágertársamat, egy

lengyel zsidót, elütötte a tolatómozdony. Szétroncsolta egyik lábát. Az

áldozatot beszállították a lágerbe. A beteget meg kell menteni –

hangzott az utasítás. Az első emeleti kórteremben műtőasztalt

rögtönöztek, előkerítették a sebészt – szanitéci beosztásban dolgozott.

Civilben az Amszterdami Királyi Sebészeti Klinika főorvosa volt. A

sérültnek térdből amputálták egyik lábát. Természetesen altatás nélkül.

Az SS raktárából kötszert, gyógyszereket, fájdalomcsillapítót adtak ki

erre a célra. Vizsgálatot rendeltek el: ki kellett deríteni, kinek a hibájából

történt a baleset. A német mozdonyvezető vétett a biztonsági

előírásokkal szemben, avagy a zsidó volt elővigyázatlan. Hetekig tartott

a vizsgálat, szakértők, tanúvallomások, jegyzőkönyvek gépelése. A

csonkolt lábú zsidónak addig élnie kellett. Miután fény derült a

mozdonyvezető ártatlanságára, balesetes társunkra már nem volt

szükség. Elszállították egy másik táborba, ahol „megfelelő körülmények

között lehet gyógyítani”. Egyértelmű volt: gázzal. Ez az elmebajt súroló

Ordnung muss sein”, számtalan alkalommal lepett meg. 1944-45 telén.

Dr. Thilo, a birkenaui rámpán Mengele társaságában szelektáló orvos, a

táborok egészségügyi helyzetét ellenőrző körútjai során Dörnhaut is

felkereste. Abban az időben nálunk már aratott a halál. Thilo doktort ez

nem érdekelte. Amikor viszont kiderült, hogy a német konyhaséf

fosztogatja az élelmiszer raktárt – húst, margarint, műmézet lopott,

ukrán kurváival tivornyázott – azonnal megbüntették: akár a korábbi

parancsnokot, őt is a keleti frontra helyezték át. Ordnung muss sein.

Fegyveres SS katonáról meglévő utolsó emlékem 1945. május 8-ából

való. A fegyverszünetet már aláírták, de Dörnhauba még nem értek el a

szovjet csapatok. A németek egyenruhájukat hordták, fegyvereiket még

nem dobálták el. Lovas szekereket kerítettek, azokra rakták fel

bőröndjeiket, ládákat tele élelmiszerrel. Menekültek, igyekeztek

amerikai fogságba kerülni. Néhányunkat odarendeltek szálláshelyükhöz,

segítettünk a rakodásnál. Jó hangulatban, mert akkor már sejtettük: a

fenyegető vég, a tömeges kivégzés elmarad. Egyikünk, aki cukros

zsákot cipelt, megbotlott. A zsák kiszakadt, a kristálycukor a földre

ömlött. Rávetettük magunkat, a földről nyaltuk fel, marokkal tömtük a

zsebünkbe. Mindez másodpercekig tartott. A kapuban őrt álló katona

ránk szólhatott, elkergethetett volna, de nem. Idomított farkaskutyáját

uszította ránk. A véreb a mellettem térdelő gyermekre vetette magát.

Tudta, hol kell harapni: a nyakát támadta. Elvérzett. A fiú iskolatársam

volt, a kolozsvári zsidó líceum diákja. Mellette térdeltem és zabáltam,

akárcsak ő. De nem én haltam meg, órákkal a szabadulás előtt.

A túléléshez szerencse is kellett.

Bonyolultabb olyan németekre emlékeznem, akiknek emberségében

fenntartás nélkül hittem. (Nem volt könnyű. Amikor egyik-másik őrünk

úgy kezelt bennünket, mintha emberek volnánk, egyik társam

rákérdezett: Sztálingrád előtt is, vagy utána szelídült meg). Ez már csak

azért is így van, mert másokkal, mint őreinkkel, munkavezető

mestereinkkel nemigen találkoztunk. A Butzer-Holtzman Kommando

egyik csoportját 1944 késő nyarán, jó két hónapig Jakob Stöhr

építőmester irányította. Amikor átvette a kijelölt munkaosztagot, azzal

kezdte, hogy ismerkedett embereivel. Aki beszélt németül, attól azt

tudakolta, mivel foglalkozott civil életében. Jelenlétében embernek

éreztük magunkat. Édesapámmal, a „Herr Doktorral”, az ebéd-, vagy a

gyakori légiriadók idején elrendelt szünetekben beszélgetett: a

háborúról, kilátásainkról, a kitartásról. (Auschwitzról soha. Nem tudott

vagy nem akart tudni róla? Félt az ott elpusztítottak emlékét

megidézni?)

1944. augusztus 24-én kora hajnalban, meg sem várta, hogy a

bennünket kísérő őr leszámoljon, hozzánk sietett, félhangosan mondta:

Herr Doktor, Romänien kapituliert”.

Reggelente bőven feltarisznyálta magát élelemmel: kenyérrel,

margarinnal, nyári almával. Ritka kivételtől eltekintve, ezt a fiatalabbak

között osztotta szét. Akik gyakrabban beszélgettek vele, meg voltak

győződve: öreg szociáldemokrata lehetett.

Volt még egy német, egy német asszony, akinek még ott, Sziléziában

a fegyverszünet első napján személyesen köszönhettem meg

emberségét. Oberwüstegiersdorf főutcáján a csővezeték árkának

mélyítésén dolgoztunk. 1944 késő őszén történt. A munkahelyemmel

szembeni emeletes ház ablakából egy asszony figyelt bennünket.

Integetett. Hamarosan rájöttem, nekem szól az a mozdulat. Kilépett a

házból, egy kőrakás mellé kis papírba csomagolt valamit tett le. Kenyér,

szalámi volt benne. Az ablakból nézte, ahogyan elfogyasztom. Másnap,

amikor munkába mentünk, az ablakban várta érkezésünket. Hamarosan

kihozta a csomagocskát, a kőrakás mellé. Ez így ismétlődött napokon

keresztül. Amikor az árok távolabbi szakaszára helyeztek át, odahozta

az ételt. A sziléziai tél szokatlanul korán és kegyetlenül köszöntött be.

November közepe táján bőségesen havazott – mi pedig továbbra is a

vékony csíkos ruhánkban vonultunk ki. A következő nap ez az asszony

odajött a gödörhöz, egy régi télikabátot dobott le. Figyelte, ahogyan

felveszem. Sajnos, nem csak ő: a bennünket kísérő katona is látta,

ahogy magamra veszem a civil ruhát. Odasietett, magához rendelte a

német asszonyt, leszidta. A kabátot vissza kellett adnom.

A történet itt nem ér véget. 1945. május 9-én kora hajnalban

lekászálódtam a priccsről. Apám még nem kelt fel. Különös. Csak most, e

sorok írása során gondolkodtam el: miért aludtuk át azt a mindent

eldöntő éjszakát? Nem szólt zene, nem sírtak örömükben az emberek,

hajnal ötkor a Schonungosok emeletén csöndes volt a priccsek

népsége. Egyedül mentem „felderíteni”, mi a helyzet. Az őrtorony

üresnek látszott. Közelítettem, átléptem a tilalmas három méteres

körletet, ahol egyébként már lelőhettek volna. Kimerészkedtem az útra.

Oda addig csak csapatban, fegyveres őrök kíséretével mehettem. A falu

központjában húzódó országút két kilométernyire lehetett. Arra

tartottam. Útközben, már nem tudom, honnét kaptam, de legkevesebb

ötször ettem. Beleittam egy Weisswein feliratos boros üvegbe – ételolaj

volt benne. Ez segített túlterhelt gyomromon. Kiértem a falu főutcájára,

azaz az országútra. Iszonyatos volt a zűrzavar. Vonult a szovjet

hadsereg. Nem hasonlított arra, amit később a filmeken láthattunk. Egy-

két motor vontatta ágyú, de a többi: lovas szekerek, gyalogosok.

Rendezett csapatban, gyakrabban kisebb csoportokban, fáradtan, talán

részegen vonultak nyugati irányba a szovjetek. Mellettük, közelükben,

mintha csak együvé tartoznának, menekültek a németek is. Az áhított

amerikai fogság irányába. Elképzelhetetlen volt a kavarodás. Benzin

hiányában útszélen hagyott katonai teherautók, lemaradt tábori

konyha. Az utóbbinál leragadtam. Félkilós, talán még nagyobb sonka

konzervekkel volt megrakva. Valahonnét kerítettem egy zsákot,

teletömtem. Nehezebb lehetett, mint amit egy csontvázzá fogyott

gyermek fel tudott emelni. De sonka volt benne, felemeltem hát,

cipeltem. Arrafelé jártam, ahol a csővezetéket ástuk. Ott volt az

emeletes ház, ahonnét a német asszony kihozta a télikabátot.

Felcsoszogtam az emeletre, bekopogtam. Az asszony otthon volt,

megismert. Mondtam, ne féljen, nem kell nekem semmi, csak jöttem

megköszönni. Megettem a – ki tudja hányadik – reggelit. Vissza kellett

volna mennem a táborba, de iszonyú fáradt voltam. Aztán kopogtak az

ajtón. Apám volt. Keresett, félt, hogy most, a végén veszítjük el

egymást. Az országút mentén zajló kavarodásban persze nem talált.

Gondolta, ha már itt van, megköszöni annak a német asszonynak, hogy

segíteni akart a fián. Az asszony később elmesélte, hogy kamaszfiát

vitték el a Hitlerjugenddel. Később értesítették, hogy valahol a keleti

fronton meghalt a gyermek. Az ő kabátját akarta nekem adni.

Ez a találkozás apámmal a véletlen műve volt. Mégis, később

mindketten büszkék voltunk rá, hogy az első percekben nem a bosszú,

hanem a ritka kivételnek kijáró hálaérzet vezérelt bennünket.

A táborba már nem tértünk vissza. Dörnhau főutcáján igyekeztünk

tájékozódni. Lágerlakókat, németeket, orosz katonákat szólítottunk le,

tudakoltuk, hogyan, merre lehet utazni. Ellentmondó híreket hallottunk.

Két tanácsra biztosan emlékszem. Az egyik, hogy a közeli

Wüstegiersdorfból vonattal indulhatunk, Breslau irányába. De – mondta

egy pólisi – ezt nem ajánlaná. Attól tartanak, hogy lengyel nacionalisták

öldösik a magányosan útnak induló zsidókat. A másik tanácsot egy

gyönyörűen dekorált orosz tiszttől kaptuk. Ő szólított meg – jiddis

nyelven. Kikérdezett, lágeréletünkről, további terveinkről faggatta

Édesapámat. Amikor hallotta, hogy haza akar térni Erdélybe, egy

darabig hallgatott, majd kissé lehalkítva hangját, ismételten csak annyit

mondott: „Avek fin danet. Avek fin danet”. El innét. El innét. Ennyit még

mi is értettünk, jiddisül. Őrnagy, talán alezredes lehetett. És a mellén

ragyogó csillagokból ítélve, a Szovjetunió Hőse.

Késő délután volt, a béke első napja. Kerek egy évig makacsul

küzdöttünk, hogy apám meg én együtt maradjunk. Május kilencedikén,

most már szabadon, csaknem elveszítettük egymást. Ezúttal nem

véletlenül.

Édesapám azonnal indulni akart, hazafelé. Én meg úgy éreztem:

szabad a világ, most megnézhetem, milyen Párizs, meg Róma.

Édesapám hajthatatlan volt. „Anyád, Húgod. Talán már otthon vannak”. A

lágerben erről soha nem beszéltünk. Az ő sorsuk tabutéma volt. „De

hiszen tudod, láttad a ruháikat – ők már nincsenek” – mondottam, de

nem volt kinek. Szabad emberként Édesapám önállósodott. Elindult

arrafelé, ahol iszonyú távolban a feleségét, gyermekét remélte

megtalálni. Én meg Nyugatnak, egy irányban a menetelő orosz

katonákkal, menekülő német civilekkel, lakosokkal. Kétszáz métert

mehettem, amikor megfordultam, és amennyire egyáltalában képes

voltam, szaladtam Apám után. Közel egy évig, kimondatlanul, én

irányítottam kettőnk életét. A szabadság első napján kettőnk között is

helyreállt a normális apa-fiú viszony. Hogyan és miért? Nem tudom.

 

 

Tisztségek?

 

Nagyon kicsi, nagyon fiatal voltam. A korombeli fiúknál a csicskásság

jelentette az igazi „karriert”. Szolgálhattak lágert irányító, őrző SS

legények mellett, vagy a Häftling „arisztokráciánál”. Nekem ez nem

sikerült. Azért egyszer-kétszer az irigyelt pozíciók közelébe kerültem.

1944 októberében sikerült beférkőznöm a krumplipucoló csapatba, a

fiatalok irigyelt munkahelyére. Úgy éreztem, én vagyok a világ

központja. Szerencsére – akkor persze nem így gondoltam – mindössze

három hétig tartott királyságom. Ijesztő, hogyan zavarja meg az embert

a kiváltságosnak vélt pozíció. Nem, nem vétettem én senki ellen.

Esténként az ágyakkal szegélyezett, mintegy másfél méter széles

folyosón, a „platzon” nyüzsögtek az emberek. Beszélgettek,

csereberélték. Felvidékiek, munkácsiak, husztiak. A Zulagjukat árulták,

darabka margarint, szeletnyi szalámit, főtt krumplit. Néha, láthatólag,

semmi értelme nem volt a cserének, talán a maguk szórakoztatására

tették azt. Gyakoroltak. Mintha csak a munkácsi piacon lennének. Ezen

a mozgó, kavargó, egymáshoz kapcsolódó tömegen kellett áttörnöm.

Előre nyújtott karral, élesen, hangosan kiabáltam, „Platz, helyet,

helyet!” – Úgy éreztem, valaki vagyok, szemben az arctalan tömeggel.

Előjogaim vannak. Nem tudom, már ott elszégyelltem-e magam, vagy

csak később, szabad emberként. Hatvan éve üldöz ez a kép, és némileg

segít a valós életben való tájékozódásban.

A Kartoffel Schälerei boldog kiválasztottjai, a burgonyahámozók egy

tágas pajtában pucolták a jófajta sziléziai burgonyát. Középen vasból

öntött dobkályha, mindig égett benne a kokszolt szén. Tetején, oldalán

sültek az oda lapított krumplikarikák. Ettünk, zabáltunk napestig. Volt,

hogy a krumplit hagytuk elszenesedni, orvosságnak hordtuk fel a

Schonungosoknak. Kétfajta módon pucoltuk a burgonyát: volt német

krumpli, gyönyörű, negyed kilós darabok, illetve a foglyok részére az

apró szemű maradék. A németekét úgy kellett takarítani, hogy

véletlenül se maradjon rajta egy pötty. Ha igen, kidobtak a csoportból.

Ezt senki nem kockáztatta. A deportáltak krumpliját csak nagyjából

pucoltuk, a rohadt részeket kidobtuk, a többi maradt.

Mindenki lopott. Kockázatos volt, de vállaltuk. A hámozók pajtája a

szögesdróttal határolt tábor udvarán kívül volt – munka után, bemenet,

a kapunál néha ellenőriztek a németek. Főtt krumplit, és ha volt, nyers

hagymát is átvittünk. Egy alkalommal vérszemet kaptam, megkötöttem

a nadrágom szárát, és teletömtem a legszebb német burgonyával. Ha

elkapnak, kapok huszonötöt a fenekemre. Korábban már kaptam, igaz,

csak tízet, de tudtam, mit kockáztatok. Remegtem az izgalomtól, amikor

fent, a második emeleten egyenként kiszedegettem a krumplit és

átadtam Édesapámnak. Megszámoltam: 37 darab volt. Büszke voltam

magamra. Késő este lefeküdni készültem, és akkor kiderült, hogy

Édesapám a zsákmány felét szétosztotta az ágyunk körül lakóknak,

kommandóbeli társaknak. Dühömben sírtam, bokán rúgtam. Megütöttem

Apámat. Tehettem, mert én szereztem a krumplit, nem ő. Szégyenkezve

kellene erről beszélnem, de nem. Ez volt, ilyen volt a láger, s benne az a

néhány hét, amikor engem is megkísértett a hatalom.

Egyébként irigyelnivalón jó viszony alakult ki közöttünk, apa és fia

között. Volt egy szavakba nem foglalt megállapodásunk, amely a

felszabadulásig működött. Aki hamarább fogyasztotta el levesét, ételét,

kenyerét – kérhetett a másik utolsó falatjából. És kapott. Kölcsönösen.

Utólag, úgy hiszem, gyakrabban én voltam az, akinek hamarább fogyott

el az étele.

A krumplipucolóktól hamar kikoptam. Reiter úr, a krumplis kápó

nem kedvelt. Nem értettem a zsargont, nem imádkoztam, más voltam,

mint a többi, jobbára Máramarosról és Szatmárról verbuvált gyermek.

Mégis, itt kerültem kapcsolatba azokkal, akik a lágerünkben

megkíséreltek tenni valamit a közösség túlélése érdekében. Lehet, hogy

mások és máshol ezt ellenállási mozgalomnak nevezik. Talán az is volt.

Ha igen, abban nekem semmi szerepem nem volt. De afféle kisegítő

csicskásként megismerkedtem néhányukkal, és tőlük gyakran kaptam –

koldultam – kevéske élelem pótlékot.

A krumplisok sopronjával szemben volt a tábori konyha tágas barakkja.

A hidegkonyhán, vagyis ahol feldarabolták a kenyeret, szeletelték

a margarint, szalámit, sajtot, darabos lekvárt, a „Zulag”-ot, a

lágerviszonyokhoz képest kövérkés fiatalember dolgozott: Vadász Feri.

Ő állított meg, és kérdezte, felvinnék-e egy tányér levest, egy adag

kenyeret valakinek, a Schonungosok emeletére. Felvittem. Megbízott

másodjára, harmadjára is, végül rendszeresen hordtam ki az étel-

adományait. Csicskása lettem – aki azután maga is kapott egy tányér

levest, szalámit. Közel kerültem egy olyan körhöz, melyet ezek a

„többlet-koszt”-szálak fűztek egymáshoz. Lassan kiderült: azoknak

küldi az ételt, akikkel együtt volt magyar internáló táborokban.

Kommunistaként segített bajtársainak, de másoknak is, akiket otthonról

ismert. „Étel-kihordóként” ismerkedtem meg az asztalosműhelyt

irányító, Pozsonyból származó Glatz bácsival. Hagyta, hogy időnként

segítsek a takarításnál. A műhelyben meleg volt, akik ott dolgoztak,

aránylag jobban táplált emberek voltak. A beszélgetésekből kiderült:

csaknem valamennyien még az internáló táborokból ismerték egymást.

Az én szempontomból minden ilyen ismeretség, kapcsolat, valami

többlet-ételt jelentett, néhány napot a túlélésért vívott

versenyfutásbanIsmétlem: Dörnhaut, a száraz krematóriumot, valaki

más élete árán élhettük túl.

Ami kalóriát a szabályos ételosztásnál kaptunk, abból nem érhettük

meg 1945. május 9-ét. Amit kapcsolatok révén összekoldultunk, vagy

loptunk, az másoknak szánt kalóriákból származott. Az

asztalosműhelyből néha átküldtek a szomszédos kovácsműhelybe

is. Ott rejtették el a holland zsidók – egykori Philips gyári munkások

– által összeszerkesztett rádióvevő készüléket. A német

parancsnokság, a közeli falvak tisztségviselői hozták be készülékeiket,

hogy a hollandusok javítsák meg. Javítás ürügyén lopkodtak össze

annyi alkatrészt, hogy legyen saját készülékünk. A padló alatti üregben

tartották. Néha magam is hallottam a londoni rádió adását.

Ellenálló mozgalom, mint volt Buchenwaldban, nálunk nem alakult

ki. A véletlen mégis úgy hozta, hogy napokkal a felszabadulás előtt,

késő éjszaka, a földszinti terem ablakánál egy ismerősömet pillantottam

meg.

Egyike volt azoknak, akiknek a plusz-kaját hordtam. Magához intett.

Akkor láttam, hogy puskával a kezében őrködik. Féltek, hogy ránk gyújtják

a tábort. Arra a néhány percre, amíg elsietett vizelni, kezembe nyomta

a puskát. Tehát mégis lehetett valami. Volt egy árva fegyver a rabok

kezében.

Utólag persze, sok mindenre fény derült. De erről már itthon, békében,

Budapesten értesültem. Hogy egyáltalában tárgyalni lehetett a

bennünket őrző hatóságokkal, fegyveresekkel. Vadász Feriék kapcsolatban álltak Mucke táborparancsnokkal, Dörnhau p

olgármesterével. A tárgyalási alap az volt: amennyiben megkímélik a

lágerlakók életét, nem hajtják végre a megsemmisítésünkre vonatkozó

parancsokat – a táborban lévő kommunisták igazolják majd őket a

szovjet csapatok parancsnokságánál. Elvtársaiknál. Hogy ez az ígéret

motiválta-e, pusztán ez, vagy más is: tény, hogy Mucke Oberscharführer

nem menekült el a táborból, ott maradt volt foglyaival. Akik valóban

igazolták őt. A szabók műhelyében addigra elkészítették számára a civil

öltönyt. A fegyverszünet napján megszabadult az egyenruhájától.

 

 

 

Szabadon – hazafelé

 

Hatvan esztendeje ismételten most először, nagy késéssel

gondolkodtam el: mivel magyarázható az a gyorsaság, hogy késedelem

nélkül, magányosan, gyalogszerrel indultunk neki a hazafelé vezető

ismeretlen útnak? Eszünkbe sem jutott, hogy akár egy órácskára

visszatérjünk a lágerbe, hogy megtanácskozzuk, hogyan és merre

menjünk. Egy örökkévalóság óta ez volt az első pillanat, amikor nem

vittek, hanem mentünk. Eredetlegendák hősei dönthettek valaha így,

felsőbb sugallatra.

Az eddigiekben könyvelői szigorral csak a velem, velünk megesett

dolgokat foglaltam leltárba. 1945. május 9. fordulópont, vétkezem a

műfaj törvényei ellen. Legyen bocsánatos a bűnöm. Igyekszem

megérteni akkori önmagamat, önmagunkat.

A felszabadulás napján mi egyszerűen választottunk a lehetőségek

közül. Talán visszatérhettünk volna a mindössze két kilométernyire lévő

„lakásunkig”, a „mieink” közé. Megbeszélni, megfontolni… De nem. Az

egyetlen kérdés az volt: Nyugat felé induljunk, vagy keletnek? – Erről

már írtam. Édesapám magához ragadta az irányítást: megyünk haza.

Gyalogszerrel vagy vonaton? Ezt is késedelem nélkül, az országút

forgatagában döntöttük el, a röptében hallott történetek, hírek

hatására. Édesapám három papírlapon naplószerűen jegyezte

Marosvásárhelyig vezető kálváriánk stációit. Ebből tudni, hogy minden

éjszaka máshol aludtunk. Hogy Laló – mármint én – belázasodott. Hogy

a születésnapomon Morava Ostravában megnéztünk egy cseh nyelven

forgatott filmet, a Tessen felé vezető országúton pedig eszméletemet

vesztettem. Egyetlen szó sincs érzelmekről, veszélyhelyzetről, tervekről.

Mintha maga a napló lett volna hajcsárunk. Minden helység, falu, város,

ha csak néhány tíz kilométerrel közelített otthonunkhoz, akár egy

távfutó részeredményei – a győzelmet előlegezte. Szikár, pontos,

kommentár nélküli a feljegyzés.

A 43083-as kamasz már nem az volt – életrevaló, élelmes, ügyes társ,

biztos támasza apjának – ami Dörnhauban. Szabadulásunkkal

helyrezökkent az idő kereke. Édesapámra rászakadt a reális élet

minden őrületbe kergető gondja: ki élte túl a háborút, hogyan lehet

felvenni a normális élet fonalát… Magába fojtotta kínzó gondolatait –

mellette egy tapasztalatlan, gyámoltalan kisfiú lépkedett, akit nem volt

szabad terhelni iszonyatos vízióival.

A szabadság első délutánján már gyalogszerrel indultunk el a Braunau

felé vezető országúton. Nem juthattunk messzire, gyakran le kellett

ülnünk, a sonkáskonzervekkel megrakott zsákot sem volt lelkünk

elhagyni. Egy tanyánál megpihentünk, a sziléziai német gazdától

szálláshelyet kértünk. Megvacsoráltatott, majd a szénapadláson

helyezett el. Hajnalra arra ébredtünk, hogy a padlás túlsó sarkában is

vannak alkalmi vendégek: férfiak – németek. Egyenruhában, de

rangjelzés és fegyver nélkül. Egyikőjükben felismerni véltük azt a

tisztet, hitünk szerint a helyi Gestapo főnökét, akit néha

Oberwüstegiersdorf főutcáján láttunk.

Féltünk. A padláson akár meg is ölhetnek… Bizonyára féltek ők is. Elég

lett volna megkeresni egy orosz katonát, rájuk mutatni: „fasiszták”.

Senki sem tudhatta, ilyen esetben mi vár rájuk. De nem történt semmi.

Hamarosan eltűntek.

Édesapám körülnézett az istállóban. „Kölcsönkért” házigazdánktól

két gyönyörű, hatalmas termetű, mecklenburgi csikót, hozzávaló

szekérrel. A német értette az idők szavát. Szó nélkül kivezette, a szekér

elé befogta a lovakat. Piros pántlikát kötöttünk a csikók nyakába,

elindultunk. A szekérderékot még aznap elfogyaszthatatlan mennyiségű

élelmiszerrel töltöttem meg: zsák cukorral, krumplival, de volt ott

kétszersült, szárított zöldség, szalámi – bármi, amit útközben, elhagyott

autókban, szekerekben találtam.

A harmadik napon értünk el egy kisebb városka vasúti állomáshoz,

ahonnét vonat indult keleti irányba, cseh területre. Az állomás előtti

téren kerestünk valakit, aki elfogadna tőlünk egy élelmiszerrel

megrakott szekeret, lovakkal. Találtunk. Csak a sonkáskonzervekkel

megrakott zsáktól nem tudtam megválni. Vonatra ültünk. A fülkében

találkoztunk az első, Marosvásárhelyről elhurcolt, túlélő zsidó lányokkal.

Édesanyámnál fiatalabbak voltak – de nők, a vásárhelyi gettóból. Túlélő

nők. Édesapám erről nem beszélt, de a lányok láttán megerősödött

reménye: talán a mieink is túlélték… Velük együtt érkeztünk meg

Ostravába. Felkerestük a helyi Zsidó Bizottság irodáját.. Személyi

igazolványt állítottak ki a nevünkre, (egy esztendei kihagyás után

visszanyertük nevünket!), majd beutaltak egy tanteremből átalakított

szálláshelyre. Jól tömött szalmazsák jutott mindenkinek. Május l7-én,

születésnapomra a lányok valahonnét tortát „organizáltak”. Moziba

mentünk. Egy szót nem értettünk belőle, de szabad emberek voltunk:

moziztunk. Azt hiszem akkor érintett meg a civilizációs élet szele.

Születésnapomon éjszakára a nők magukhoz hívtak: aludjak velük.

Vacsoráztunk, én szép nyugodtan elaludtam. Halvány fogalmam sem

volt a szexualitásról.

Május 18-án indultunk tovább, ezúttal ismét gyalog – ezen a vonalon

megint csak szünetelt a vasúti forgalom. Tessen, a cseh-lengyel

határváros alig harminc kilométerre volt, gondoltuk, odáig valahogyan

elérünk. Onnét újra, akár Budapestig vonatozhatunk. Kalandos volt az

út. Előbb egy német katona ígért sapkába gyűjtött ékszert, aranyat, ha

odaadom neki a csíkos, feltehetőleg tetves Häftling ruhámat. Életmentő

viselet volt – azaz lehetett – azokban a napokban. Nem adtam – az

ékszer semmit nem jelentett számomra. A kelet felé tartó

gyalogosáradatban magyar katonákkal találkoztunk. Köztük földiekre,

Maros mentiekre. Gondoltuk, együtt tartunk, ha lehet, hazáig. Erőteljes

fiatalok voltak, számíthattunk arra, hogy szükség esetén támogatnak.

Ritkás erdő mellett vezetett utunk. Orosz géppisztolyos katona lépett

elő egy bokor mögül. „Sztoj!” Intett, hogy kövessük az erdőbe. Nagy

csoport embert őriztek szovjet katonák, többségük fegyvertelen német

meg magyar katona. De voltak közöttük civilek is. Oroszországba

irányított hadifogoly transzport. Néhányan megszöktek, ki kellett

egészíteni a létszámot. Kézzel-lábbal magyaráztuk: zsidók, Häftlingek

vagyunk, most szabadultunk. Mutattuk csíkos ruhánkat – nem érdekelte

őket. Nem hittek nekünk, hiszen a többi, hazafele bandukoló honvéd

társaságában tartóztattak fel. Letoltam a nadrágomat, bizonyítottam:

tényleg zsidó vagyok. Szerencsénk volt. Lehetett volna antiszemita

orosz is – de nem az volt. Elengedtek.

Tessen előtt végleg elgyengültem. Apám leültetett az út szélére.

Eszméletemet vesztettem. Cseh paraszt állt meg kocsijával, feldobott a

saroglyába, egyenesen a városi kórházba vitt. Engem flekktífusz53,

Édesapámat hastífusz diagnózissal fektettek be két különálló pavilonba.

A kórház tágas, bokrokkal tarkított udvarán húzódott a Lengyelországot

és Csehszlovákiát elválasztó határvonal. Engem lengyel földön kezeltek,

Apám a cseheknél feküdt. Hetekig fél-eszméletlen állapotban hevertem

az ágyamon. A fertőző osztályon dolgozó apácák nem tudhatták, hogy a

szomszédos, cseh pavilonban él a már járóképes Édesapám. A

láger-életünkben hűségesen hozzánk szegődött szerencsénk ezúttal

sem hagyott cserben. Nem szakadtunk el egymástól.

Június végén ültünk vonatra. Marhavagon tetején érkeztünk meg

Budapestre. A Nyugati pályaudvaron szálltunk le, azzal, hogy

megkeressük Józsefvárosban élő rokonainkat. Reméltük, tudnak valamit

a családunkról. Velünk is megtörtént, amit ismételhetetlen művészetével

Kertész Imre leírt. A Nemzeti megállójánál, a 6-os villamos kalauza

elkérte jegyeinket.

Nincs.”

„Miért nincs?” – kérdezte.

„ Mert nincs. Miből vegyünk?”

„Akkor tessék leszállni.”

„De én a József utcába megyek.

Iszonyatos veszekedés, az utasok fasisztázták a kalauzt, mások

védték, valaki fizetett értünk. Megérkeztünk a József utca 40. szám alá,

a Mózes családhoz. Leültettek a tágas előszobába, de nem hívtak be a

lakásba. Kávéval, szendviccsel kínáltak. A családunkról nem tudtak. Nem

tartóztattak. Utólag értem őket: féltek a tífusztól, betegségektől. A 6-os

villamos kalauza után ez volt a második jelzés, hogy hazatérésünk nem

mindenki számára örömélmény.

Átléptük a román határt, ahol újabb igazolványokkal láttak el.

Nagyváradon lebénultam. Izületeimmel történhetett valami, mint egy

darab deszkát, úgy szállítottak be a zsidó kórházba. Két napos

késlekedés; telefonkapcsolat nem működött, semmi biztos értesülés

arról, mi várhat ránk Marosvásárhelyen. – A kolozsvári állomáson

ismerőssel találkoztunk. Mondta, hogy a mieink – „egyelőre, még” –

nem tértek vissza. Valaki állítólag látta Anyámat egy táborban, röviddel

felszabadulás után. De a hírt senki nem erősítette meg.

A vásárhelyi Nagyállomáson konflisok vártak az érkezőkre. Ismerős

kocsisok hívogatták: „Jöjjön Emil bácsi, bevisszük a városba”. Apám

azonban gyalog vonult be velem a Főtérig. Ahogyan gyalog vittek el az

állomásra, – egy évvel korábban. Lehetett ebben némi színpadias

hajlam, ki tudja? Kettesben indultunk tehát. Mire a Főtérig jutottunk,

talán száz ember jött mögöttünk. Édesapám népszerű ember volt.

Kántor úr, a fotográfus megállított, engedélyt kért, hogy

lefényképezzen. Onnét hamarosan megérkeztünk Rózsa-közi

lakásunkhoz, elhagyott otthonunkhoz.

Dél-Erdélyből beköltözött rokonaik laktak benne. A közeli Marosludasról

jöttek be, egyidejűleg a szovjet és román csapatokkal. Menteni a

családi vagyont. Anyámról, Húgomról ők sem tudtak semmi biztosat.

„Beszélik… állítólag látták őket”.

Érdekes, nem emlékszem arra, hogy bármiféle érzelmi megrázkódtatást

jelentett volna a családi otthonunk újra megtalálása.

Itt ért véget auschwitzi kálváriánk.

 

 

Véget ért?

 

A „kálvária” természetesen nem ért véget 1945. július másodikával.

Hosszú éveken keresztűl, csaknem minden éjszaka, menetrendszerű

pontossággal álmaimban visszatértem Birkenauba, Dörnhauba. Ami

talán ezeknél is kínzóbb volt: a gettózás előtti Marosvásárhelyre.

Ólomlábakkal menekültem, csendőrök és szelektáló SS tisztek elől.

Kopogtattam marosvásárhelyi házak ajtaján, ismerősöktől kértem

bebocsátást – mindenki elutasított. Üldözéses álmomban az volt az

ijesztő, hogy ismert ajtókban ismert barátok utasítottak el – olyan

érvekkel, amelyekkel, álmomban, egyet kellett értenem.

Ennek kerek hatvan esztendeje. Az álmok szelídültek, ritkultak. De

azóta is megkeresnek. Be kellene számolnom az első otthoni napokról.

Mintha kitörölték volna – semmi. Fekete folt, bizonyára a még teljesen ki

nem hevert flekktífusz utóhatása. Édesapám is nehezen illeszkedett az

új körülmények közé. Nem akarok, nem is mondhatok semmi rosszat a

lakásunkba beköltözött, üzletünket újra működtető rokonokról. De közel

egy esztendeje ott laktak, az üzlet újraindításából éltek. Senki nem

gondolta, hogy ez a nagyon alacsony, idős kis emberke, Édesapám

visszatér. Mint ahogyan az én korosztályomból is csak kevesen jöttek

vissza. Nem számoltak hazatérésünkkel. Otthonunkban (!) a rokonok

helyet szorítottak számunkra is. Az Ideál Illatszertárat már a rokon-

család nevén jegyezték be. Némi vonakodás után sikerült megállapodni:

társ-tulajdonosként Apámat is befogadták.

Teltek a hónapok, rendre megérkeztek a túlélők – Édesanyámról,

Húgomról semmi bizonyosat nem tudtunk. Apám képtelen volt

belenyugodni, hogy már nem élnek. Titokban felosont Csejdinéhoz, a

főtéri jósnőhöz. Cigányasszonyok látogatták, kártyából olvasták ki, mire

lehet várni. Apám kétségbe esetten kapaszkodott a lehetetlenbe…

Barátainak többsége már új családot alapított, ez volt a továbbélés

elfogadásához vezető legbiztosabb út. Elözvegyült asszonyok, férfiak,

elárvult fiatalok – jórészt belőlük állt össze a túlélő marosvásárhelyi

zsidó közösség. Családot alapítani, újra kezdeni, ez volt a levegőben.

Erre ösztökélték Édesapámat is. Talán hajlott erre – de én nem adtam

neki semmi esélyt. Féltékeny voltam, a magaménak akartam.

Apámhoz minden kurva szívesen beköltözne!” – közöltem egy vonzó

asszonnyal, kitűnő írónővel. Rémülten meghátrált a belőlem áradó

gyűlölködés láttán. Tizenhét éves voltam, egy öregember

tapasztalataival, és egy még kamaszkorát meg nem élt gyermek

önzésével.

A katolikus gimnáziumba iratkoztam be, ott érettségiztem.

Szerencsétlen választás volt. A gimnázium tantestülete, diáksága nem

érett meg arra, hogy felfogja: mi is történt 1944-ben, a gettózást

követően. Hogy minden hetedik marosvásárhelyi polgártársukat,

szomszédjukat elhurcolták, és ők egy gesztussal sem tiltakoztak.

Ellenkezőleg. Rejtett bűntudatuk gyűlölködésbe torkollott. A

tantestületben volt néhány igazán jóravaló ember, de az iskola

szellemén ők sem tudtak változtatni. Az osztályunkban többen „Hitler

tévedésének” neveztek: ilyen fiatalon csak tévedésből kerülhettem el a

gázkamrát. Diáktársaimat még így, utólag sem tudom igazán elítélni.

Szüleiktől, tanáraiktól úgy értesültek: a társadalom tehertétele voltunk,

azért különítettek el bennünket. A többi a németek bűne. A

magyaroknak épp elég, hogy ismét román uralom alá kerültek.

A nyolc gimnáziumi osztályban összesen hárman voltunk zsidók.

Közülük az egyik Dél-Erdélyből jött át. Két évig kizárólag zsidó

fiatalokkal barátkoztam. Cionista szervezetben, l946-ban ismertem meg

későbbi feleségemet. Családja Csernovitzból, a Szovjetunióból

menekült át hozzánk. Három év transznisztriai gettó volt a háta mögött.

1947-ben Kolozsvárra kerültem, beiratkoztam a Bolyai Egyetem

Közgazdasági tagozatára. Új életem itt kezdődött, itt illeszkedtem be,

jól-rosszul, a közösség életébe.

Nem esik nehezemre ezekről az időkről beszélni. Visszatérésem óta

ritka az a nap, amikor valamilyen formában fel ne merülne

emlékezetemben a téglagyár, Dörnhau priccsekkel zsúfolt termei.

Vannak, akik eltemették magukban élményeiket, és azok csak most,

öregségükre kezdik őket gyötörni. Én ezekkel élek együtt, sajnos,

üldöznek álmaimban is. Éber állapotban, mint olvasható, felmerülnek

pozitív, mondhatni szép emlékeim is. A gyermekeimnek folyamatosan

meséltem a lágeréletről, igen fiatalon elvittem őket Auschwitzba is. Hogy

edződjenek. Hogy újabb, képletes Auschwitz esetén helyt tudjanak

állani. Soha meg nem bocsátották nekem. Azt mondták: ők más világban

élnek. Hogy ezzel megkeserítettem fiatalságukat.

Én pedig hiszem, hogy aki ezeket a tapasztalatokat elhallgatja,

félredobja, az valójában a jövőt keseríti meg. Tudom, újabb Auschwitz

nincs, nem lehet. De embertelenség, közöny, közömbösség – az

ismétlődhet. Ismétlődik.

 

Beszéljünk az emlékeinkről!

 

 

 

Holló Imre rajzaihoz

 

Az mellékelt reprodukált grafikák szerzője Holló Imre, fogorvos,

Sátoraljaújhelyről elhurcolt lágertársam. Kivételesen értékes hagyatéka

egy grafikai gyűjtemény, amely a gettóba hurcolás (1944. május 3.) és a

felszabadulást követő néhány nap (1945. május 13.) történetét rögzíti –

hozzávetőleg félszáz lapon. A rajzokat a szerző szikár tényközlő

szövegei értelmezik. Világviszonylatban ritka gyűjtemény. Nem

emlékezetből, a felszabadulást követő években született, mint annyi

más. A rajzok „száraz, illetve hideg krematórium”-ként ismert

Dörnhauban készültek, azzal a jól meghatározott célkitűzéssel, hogy az

utókornak hitelesen dokumentálják a hihetetlent.

A Becker kommandóban együtt dolgoztunk Holló Imrével. A rajzaiban

feltűnő helyszíneket, az SS és a Todt szervezethez tartozó mesterek

egyikét-másikát, néhány tisztségviselő „Häftlinget” meg tudnám

nevezni, sorsukról, magatartásukról részletes beszámolót írhatnék. (Ezt

részben meg is tettem, az 1998-ban kiadott album kísérő szövegében.

/”Palackposta” az utókornak. Holló Imre rajzai , Erdélyi Lajos írása.

Készült a Balassi Kiadó gondozásában. Budapest, 1988/. Hézagos

emlékeim helyett idézem Holló Imre sorait, amelyeket a háborút követő

években, Budapesten, a megmentett rajzok kíséretében adott át a

magyar antifasiszták és ellenállók szövetségének.

 

„(…) Pár napi auschwitzi tartózkodás után a véletlen egy munkás

transzportba sodort… Dörnhauba vittek (Szilézia, Oberüstegiersdorftól 2 Km-

re)… A német vállalatok napi 12 órán dolgoztattak bennünket… A napi

táplálék értéke nem érte el az 1.000 cal.-t sem… Módszeres, német

alapossággal hajszolták így az embereket a defatigatio felé… A szörnyű

kábulatból lassan ébredeztünk. Világos lett, hogy elsősorban a

demoralizatio, az apathia ellen kell felvenni a harcot…

Kialakult egy kis elvtársi kollektíva, amely megkísérelte hogy harcba szálljon

az emberi öntudat szintjének fenntartásáért. Volt, aki verset írt, a másik

prózát… Nekem eszembe jutott, hogy fiatal éveimben barátaimnak… rajzos

leveleket küldtem. Ilyen naplót kellene írni, hátha megmarad és eljut

valahová mint a palackos üzenet… A kollektíva egyik tagja… helyzeténél

fogva ceruzát, majd tollat és tust tudott szerezni… A napló első fele

retrospektive rögzítődött, a Dörnhau-i rajzok – egy kivételével – a tenyérbe

rejtett papírra vetett skizzek alapján készültek esténként…Sok lelemény

kellett az elrejtésükhöz.”

 

Erről csak annyit, hogy a flekktífuszt terjesztő tetvektől nyüzsgő

szalmazsákba rejtették a rajzokat. Oda a rendszeres ellenőrzést végző

SS katonák sem merészkedtek be.

A grafikai napló néhány lapját első ízben egy lágertárs, a pozsonyi

Spitzer Tibor tette közzé, valamikor az ötvenes évek elején. A vékony

kis füzetből készült reprodukciókat kiállították Auschwitz láger-

múzeumában. Egy átrendezés során aztán ezek elvesztek. 1994-ben

Spitzer Tibor Montrealban mutatta be az általa őrzött másolatokat, és

közölte: az eredetieknek nyoma veszett. Szerencsére tévedett. A

rajzokat ma a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, de az igaz: az eltelt

félévszázad során sehol senki nem rendezett belőlük kiállítást, nem

közölt reprodukciókat. Szerencsés véletlen vezetett a nyomukra.

Sikerült részben publikálnom őket, de ezzel még nem kerültek

be a Holokauszt művészetével foglalkozó történészek látókörébe. A

három nyelvű Holló-albummal (egy rövid TV-interjútól eltekintve)

egyetlen hazai vagy külföldi lap, folyóirat nem foglalkozott.

Vélemény, hozzászólás?