Kutas Péter: Amikor vért könnyeztek a fellegek…

Egy kisfiú emlékei a budapesti gettóból

Gyermek voltam, amikor a XX. zázad negyvenes éveire fordult a naptár.

A felnőttek állandóan visszatérő sóhaja ezidőtájt még egy gyermeknek

is feltűnő volt. Vajon mit hoz a jövő? – kérdezték először aggódva,

később kétségbeesetten a körülöttem élő felnőttek.Akkor még –

gondtalan gyermekként – azt hittem, hogy csak a holnapokról van szó,

mert a holnapok néha valóban problémákat jelentettek.

Kevés volt a kenyér, ritka volt a hús, az unokabátyáim levetett ruháit

szabták rám. Igaz, ez soha nem okozott problémát nekem, mert

számomra az is újnak számított.

1941-ben, négyévesen kezdtem megérteni, hogy nem a kenyér vagy a

hús miatt ülnek a felnőttek egyre többször komoran a nagy

ebédlőasztal körül. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy az elrévedő

szemek, az összeráncolt homlokok, a sokszor hosszú percekig tartó

könnyes némaság valami egészen mást takar. Kérdeztem őket, de

hiába. Mindig leintettek és mindig ugyanazzal: „Kicsi vagy még fiam!”

Ez a kijelentés akkor persze némi zavart okozott az öntudatomban. Volt

ugyanis két unokaöcsém, az  egyik alig több mint egy éves, a másik

mindössze néhány hónapos. Amikor kivételeztek velük, akkor azt

mondták, hogy nekem azt meg kell érteni, mert én már nagy vagyok.

Szóval kicsi is voltam, meg nagy is. De nem sokkal később azt is

megtanultam, hogy ez attól függ, fölfelé kell-e néznem, vagy lefelé. Egy

alig ötéves gyerek fejéből ez a gondolat teljesen logikusnak tűnt.

A család, amelybe beleszülettem és amelynek melegében felnőttem,

anyám családja volt: a Fülöp család. Ez a család olyan volt, mint sok

száz, vagy ezer zsidó család, amelyekben az öreg szülők még a

legszigorúbb vallási előírásokat is betartották, míg gyermekeik már a

modernizálódó XX. század szabadabb életformáját élték.

 

A Papa, a családfő, mesgiah volt egy kis gyülekezetben. Minden reggel

és minden este lement az Erdélyi utca 11. szám földszintjén lévő

kistemplomba. Elegen voltak, a minjen minden nap összejött, hiszen a

közelben volt a hírhedt Teleki tér, amelynek házaiban még sok hozzá

hasonló idősödő ember élt.Azért a Papa sem volt már „olyan”. Nem

viselt kaftánt, nem volt pajesza, de a cicesz ott lógott a testén minden

nap. A Mama parókát hordott. 22 év alatt kilenc gyereket szült: hat

leányt és három fiút. Mind felnőttek.

 

 

A család számára a vészkorszak 1940-

ben kezdődött. Először az édesapám

vesztette el az állását zsidó volta

miatt, azután anyám egyik bátyját

bocsátották el. Mindketten a

legkisebb Fülöp-fiú üzletében kaptak

munkát, hogy el tudják tartani a

családjukat.

 

Aztán 1942-ben apámat behívták

munkaszolgálatra. Ötéves voltam

akkor és éppen szanatóriumban

voltam gyógykezelésen, mert a

sorozatos gyerekbetegségek

következtében nagyon legyöngültem.

Mire hazakerültem, apám már nem volt

otthon.  Soha többé nem jött haza.

 

1943-ban a család több férfitagját (a lányok férjeit és két Fülöp-fiút) is

behívták. A harmadik fiú nem ment. Ismerőstől ismerősig vándorolt,

bujkált, egészen 1944. decemberig, amikor egy razzián lebukott. A

nyilasok elfogták és a Dunába lőtték.A felnőttek minden nap a postást

lesték. A Nagymama a fiaiért reszketett, a lányok a férjeikért. Tudták,

hogy mindannyian az orosz fronton vannak és onnan nap, mint nap

szörnyű hírek érkeztek. Aztán jött az 1944-es év, a csillagos ház, a

sárga csillag, a félelem és a borzalmak ideje.

 

Ebben az évben, hétéves koromra véget ért a gyermekkorom.

Sok film és irodalmi alkotás született már a Második Világháború éveiről,

a holokauszt borzalmairól, de egészen más dolog látni és más megélni

az eseményeket.

Emlékszem 1944. március 19-ére, amikor a németek megszállták az

országot. Senki nem mert kimenni az utcára. Több napig nem volt

otthon kenyér, mert azok az üzletek, ahol mi, zsidók is vásárolhattunk,

nem nyitottak ki. Akkor már jó ideje kenyeret, lisztet, zsírt, tejet, vajat

csak jegyre lehetett – ha lehetett egyáltalán – kapni. Az említett

időszakban senki nem tudta beváltani az élelmiszer-jegyeket.

A németek 1944. márciusi bevonulását követően rohamosan csökkenni

kezdett a család létszáma.

Alig két héttel később, április 5-én, a korábbiak után az újabb

zsidórendeletet adtak ki. Ez minden zsidót – a gyermekeket is – sárga

csillag viselésére kötelezett. Soha a történelem folyamán nem aláztak

meg embereket ilyen aljas módon. Nem múlt el hónap, hogy ne

léptettek volna életbe újabb és újabb megszorításokat. A tömegpropa-

ganda reggeltől estig uszított. Zsidót bárki kirabolhatott, az nem

számított bűnnek.

Zsidót bárhol megverhettek, azt nem büntette senki és később

bárki megölhette őket, az még hazafias cselekedetnek is számított. Sok,

magát „becsületesnek” tartó magyar kiírta az üzletére, hogy „Zsidót

nem szolgálunk ki!”.  Ha egy zsidó olyan merész volt, hogy villamosra

szállt, lerugdosták onnan, de előbb megvárták, amíg elindul a villamos.

Május közepén az egész országban megindult a zsidók összegyűjtése.

A vidékieket néhány napra egy-egy sebtében kijelölt gyűjtőtáborba

terelték valamely vasútállomás közelében. Onnan egyenesen

ahaláltáborokba mentek a transzportok tömött marhavagonokban, víz

és élelem nélkül. A halálvonatok csak néhány kijelölt állomáson álltak

meg, ahol a halottakat kidobálták. Nem egy vagon volt, amelyben az

emberek fele sem élte túl az utat. Nem számított. A zsidókkal nem

kellett elszámolni.Az embertelen módszerek nagyon sok jóérzésű

embert felháborítottak, a bátrabbak hangot is adtak ennek. A

nemzetközi reagálás és a felerősödött hazai hangok átmeneti

meghátrálásra kényszerítették a hatalmat. Ennek köszönhetően a

Budapestről induló deportálás üteme jelentősen lelassult. Nagyon

sokan ennek a pillanatnyi megtorpanásnak köszönhették az életüket.

Én – számtalan egyéb „szerencse” mellett – talán ennek is. Mert abban

az időben életben maradni csak óriási nagy szerencsével lehetett.Június

közepén kijelölték az úgynevezett csillagos házakat és ezekbe zsúfolták

a város maradék zsidóságát. Egy család legfeljebb egy szobát

lakhatott, de ha nagy volt a körzet és kevés a kijelölt hely, több

családot is összezsúfoltak.Emlékszem, hogyan vándoroltunk. Voltunk a

Hollán utcában, a Pozsonyi úton és végül Margit néném Népszínház

utcai lakásában kötöttünk ki, a Népszínház utca 59-ben, a páratlan oldal

utolsó házában. A családból majdnem mindenki, akit addig még nem

deportáltak, ott volt. Elérkezett 1944. október 15-e.

 

A gettó azért lett menedékhely, mert a legfőbb gyilkosokat – a

nyilasokat – a magyar katonákból álló őrszemélyzet nem engedte be a

gettóba. A katonaság lenézte a fegyveres nyilas csőcseléket, akiknek

csak a rablás és a gyilkolás, meg persze a zsákmány volt a fontos. A

falakon kívül pedig változatlanul, sőt egyre vadabbul folyt a hajsza a

bujkáló zsidók és a katonaszökevények után (addigra már nagyon sok

magyar katona dezertált a hadseregből). Gátlástalan rablás folyt, és

ahogy közeledtek az oroszok, egyre többen szöktek meg az

összerabolt vagyonnal. Csökkent a létszám és végül még a gyerekkorú

fiúkat is besorozták „a haza védelmére”.Benn a gettóban nemcsak a

fegyverek gyilkoltak, hanem az éhség és a járványok is. A németek a

Várból ágyúkkal és aknavetőkkel állandóan lőtték a gettó területét is.

Sokan pusztultak el a belövésektől, de a vérhas és a tífusz is rengeteg

áldozatot szedett. Gyógyszer természetesen sehol nem volt. Aki

megbetegedett, az halálra volt ítélve. A zsúfoltság kedvezett a

járványok terjedésének. Minden nap összeszedték a halottakat és

kitették őket a ház elé az úttestre. Minden nap jött a halottszállító

kocsi. Emberek húzták, emberek tolták és szedték össze a testeket az

utcáról. A gettó halottait a Klauzál téren gyűjtötték össze, ahol

valóságos hegyeket alkotott a csonttá fagyott testtömeg.De nem csak

gazemberek voltak, voltak hősök is, akik saját életük kockáztatásával

próbáltak segíteni a gettóba zsúfoltakon, ismerősökön, rokonokon,

barátokon. A magyar katonák között is többen voltak, akik segítettek.

Leveleket vittek és hoztak, élelmiszert csempésztek be a gettóba. Az

élelem az életet jelentette. A maroknyi főtt krumplihéj fejedelmi

ebédnek számított. A sózott, száraz kenyérhéj pedig maga volt a

mennyei élvezet.Hogy honnan akadt néha az a kenyér-szerű valami,

sosem tudtam. Csak arra emlékszem, hogy mindig papír fölött kellett

enni, hogy egyetlen morzsa se vesszen kárba. Apám családjában több

vegyesházasság is volt. Egyik húga egy keresztény asztalosmesterhez

ment feleségül. Az ő jóvoltából nekünk néha valódi „csemege” is

osztályrészül jutott.

 

Ennek az embernek, Zohna Györgynek, Gyurka bácsinak az emlékét amíg élek megőrzöm.

 

Sötétedéstől kezdve kijárási tilalom volt elrendelve. A plakátok még a

háború után is sok helyen virítottak a házfalakon hirdetve, hogy  „…aki

civil a sötétedés után az utcán találtatik, felkoncoltatik…”

Gyurka bácsi  – így nevezte mindenki – levelet csempésztetett be a

gettóba Anyámnak, amelyben azt írta, hogy egy-egy éjjel eljön

majd a gettó-falhoz és élelmet hoz. A mi házunk végénél állt a gettó Síp

utcai fala. Éjjelente a szélső lakásból lesték, jön-e. És Gyurka bácsi

eljött! Nem is egyszer! Elképzelhetetlen, hogy mekkora bátorság kellett

ehhez.

Gyurka bácsi a Romanelli utcában (ma Illés utca) lakott, túl a Kálvária

téren, már majdnem a Füvészkertnél. Ahhoz, hogy a Síp utcába érjen, át

kellett vágnia a pesti oldal legtöbbet bombázott és lőtt útvonalain, ki

kellett kerülnie az őrjáratokat és mindezt farkasordító hidegben és

koromsötétben, mert akkor már nem volt közvilágítás. A szélső ablakból

kötelet engedtek le hozzá és Ő rákötött egy kosarat, amely tele volt

élelemmel. Hogy honnan szerezte, amikor a körülzárt városban

mindenki éhezett, soha nem derült ki. Az én szememben Gyurka bácsi, a

nagybátyám, volt a mesebeli hős. Amikor sokkal később, már jóval a

háború után egyszer rákérdeztem, kissé érdes hangján keményen

leintett. – Az kötelesség volt és ne essék többé szó róla! – mondta.

 

December végétől, amikor a szovjet csapatok körülzárták a várost,

állandóvá váltak a bombázások, Budáról a belövések. Már csak a pince

nyújtott valamelyes biztonságot. Mindenki leköltözött tehát. A városban

állandóan szóltak a fegyverek. Az orrunkat sem mertük kidugni az

óvóhelyről. Néha egy-egy felnőtt kimerészkedett a hírekért, amelyek

házról-házra jártak az utcán. Nem tudom, hol volt a hírek forrása, talán

a Hitközségen, de arra emlékszem, hogy a visszatérők suttogva hozták

a legfrissebb híreket, amelyek arról szóltak, hogy hol tartanak az

oroszok, mikorra várható, hogy ideérnek.Félelemmel vegyes

várakozással teltek ezek a napok. Mindenki emlékezett azokra a

plakátokra, amelyekkel a németek és a nyilasok teleragasztották a

várost. Utólag visszagondolva, nevetséges és primitív volt ez a

propaganda, mégis félelmet ébresztett az oroszokkal szemben. Volt

például egy plakát, amelyen egy ember egy röpcédulát fog és közben

leválik a karja. „Ne érj hozzá!”- hirdette a felirat. Egy másik plakáton

emberevő farkasként ábrázolt orosz katona szerepelt, a pofája tiszta

vér és vicsorgott. Felirata valami olyasmi volt, hogy ha nincs élelem,

embert esznek.Volt persze ellenpropaganda is. Sokszor szórtak le

röpcédulákat, amelyeken ellenállásra, szabotázs-akciókra buzdították a

lakosságot a németek ellen. Közben szüntelenül ropogtak a fegyverek,

hullottak a bombák, remegtek a házfalak és rettegtek az emberek.

 

1945. január 18-án reggel volt, amikor Anyám, az egyik szobatárs

asszonnyal valamiért fölment az óvóhelyről a lakásba. Az asszony fia

pár évvel volt idősebb nálam. Amikor fölmentek, ez a fiú – mindig is

engedetlen volt, emlékszem – engem is fölcsábított. Fölértünk, de Anyám

észrevett és azonnal lezavart mindkettőnket. Én rohantam is, de a fiú

nem jött, elbújt az ajtó mögé. Már a lépcsőházban voltam, amikor

irtózatos robbanás rázta meg a házat. Hanyatt-homlok menekültem a

pincébe. Akkor már rohantak kifelé az emberek. Ők tudták, hogy

belövést kapott a ház.Aztán csak arra emlékszem, hogy anyám húga,

Lili néném, lejön a pincébe, rázza a zokogás, magához ölel és odaszól a

másik nagynénémnek. – Ilonka nincs többé!Abban a pillanatban még

nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy nincs többé. Perceken belül

megtudtam: mindhárman meghaltak. Budáról, a Várból kilőtt német

akna csapódott be az emeletre, pontosan az ablakon jött be és a

szobában robbant, kiszakítva az ablakot, kidöntve a falat. És megölve

az Édesanyámat!

 

Később kiszöktem a pincéből. Tudtam, hogy a halottakat a ház elé

teszik ki. Reméltem, talán még egyszer láthatom Anyámat, de akkor már

nem volt ott. Az utca üres volt. – Csak a vérrel vörösre festett hó

meredt rám a borzalom néma tanújaként.Nem tudom, meddig állhattam

ott. Aztán egyszer csak a már megszokott fegyverzajt megtörve, valami

irtózatos recsegés, ropogás hallatszott. Hátranéztem: a gettó fala

kinyílt és egy hatalmas acél szörnyeteg, egy szovjet tank robbant be a

Síp utcába és robogott tovább a Wesselényi utca felé.

1945. január 18-át írtunk. Felszabadultunk!

Anyám ott nyugszik a gettó halottai között a Dohány utcai zsinagóga

kertjében, sok ezer testvére között. Jeltelenül. Apám Ausztria földjében,

egy Wels nevű város környékén valahol.  Szintén jeltelenül.

Örök béke szálljon nyughelyük fölött!

 

 

47 évvel később, 1992-ben jutottam el először Izraelbe. A Jad-

Vashemben álltunk az örökmécsek pislákoló lángjai fölött, szólt a

gyászének – és bennem akkor újra felszakadt a régi seb. Fojtott a

torkom, zakatolt a szívem és megállíthatatlanul csordultak ki könnyeim.

Megfoghatatlan mélységek nyíltak meg csukott szempilláim mögött és

éreztem, amint elborít az emlékezés. Újra hallottam fülemben a

becsapódó akna irtózatos robaját, mint már annyiszor az elmúlt fél

évszázad alatt.Hogyan tud egy seb ennyire fájni még oly sok idő után

is? – Vagy csak én vagyok ilyen? Azt mondják, hogy az idő minden sebet

begyógyít – nem igaz! A lélek sebei gyógyíthatatlanok.Rengeteg

szeretet kaptam felnőtt életem folyamán az én imádott feleségemtől,

csodálatos gyermekeimtől – de azt a sebet nem tudták begyógyítani.

Nem az ő szeretetük volt ehhez kevés – az én lelkem sebe az, ami

túlságosan mély.Hol voltál akkor Isten? – szakadt ki belőlem ott a

fájdalom és csengett a fülemben és zakatolt a bensőmben napokon át.

És ami bennem ég, az kitör és abban a kitörésben harmóniává

csendesül. Gyerekkorom óta így van ez.Akkor is így történt. A lelkem

megbékélt.

 

… azt kérditek miért?

 

Miért van szükség ilyen írásokra, amikor ma már a Holocaustnak

emléknapja van? Miért, amikor a világ demokratikus államaiban

rendszeresen megemlékeznek a XX. század közepének borzalmairól

?Miért, amikor olyan művek jelentek már meg, mint Randolph L. Braham:

A népirtás politikája – A Holocaust Magyarországon c. műve,  amely

több, mint 1300 oldalon dolgozza föl a magyar zsidóság tragédiáját és

amelyhez fogható monumentális mű szinte elképzelhetetlen ?Hát azért,

mert a hiteles történelmi munkák csak a népirtásról szólnak, de sehol

nem szerepel bennük az, hogy a nyolcvanéves Keller bácsit a

szakállánál fogva húzták végig a Nagyfuvaros utcai templom padsorai

között.Azért, mert a legátfogóbb műben sem szerepel, hogy Ádler

László 19 éves rabbinövendéket tarkón lőtték a Népszínház utcában,

1944. október 17-én.Azért, mert el kell mondani, hogy egy „Jiddise

Mame”, aki még a 70. évét sem töltötte be, hat gyermekét veszítette el

és ebből csak kettőt tudott eltemetni. Négy gyermekének teste a

krematóriumok füstjét festette feketére. Őket csak elsiratni tudta.Azért,

mert csak a személyes tragédiák képesek megérinteni igazán az új

generációkat, akiknek történelmi feladata az emlékezés.Azért, mert az

Idő a feledésnek dolgozik. Ezért nem lesz soha fölösleges

megszólaltatni a személyes emlékezet hangjait!

 

Vélemény, hozzászólás?