Szántó T. Gábor
„Lehetséges, hogy a felejtés ellentéte nem is az
emlékezés, hanem az igazságosság?”
Yosef Hayim Yerushalmi
Az öntudat: emlékezet. Az egyéné és a társadalomé egyaránt. Az egyéni és a társadalmi traumák emléke részben vagy egészben mindig elfojtás alá kerül. Az ember és a társadalom így védekezik az öntudatát vagy önérzetét sértő, méltóságát – személyisége integritását veszélyeztető – emlékekkel szemben. Így távolítja el magától a rosszat, hogy fenntarthassa a jóba vetett hitét: környezete, a világ, vagy akár saját jóságába vetett hitét egyaránt.
Merthogy ugyanígy tesz, ha valamely tettének, vagy mulasztásának kellemetlen emlékét, felelőssége miatti lelkiismeret-furdalását akarja csitítani. Csakhogy az emlékek nem mennek feledésbe: ott munkálnak bennünk akkor is, ha nem veszünk tudomást róluk, és hatást gyakorolnak gondolkodásunkra, viselkedésünkre. A civilizált ember bűntudatot érez a közösség normáinak megsértése miatt: mélyebben rejlő erők működnek benne, hogysem hosszútávon elnyomhatná lelkiismeret-furdalását. Ez maga a civilizáció.
A tömeges társadalmi traumák elszenvedői mellett – akik gyakorta képtelenek kifejezni fájdalmukat, gyászukat, veszteségüket -, szenvednek olykor az események tehetetlen tanúi is, akiket utóbb az államhatalom olykor cinkossá is tesz, például elüldözöttek vagyonából való kedvezményes részesedés által. Közülük bár sokan érezték a történtek idején, hogy tenniük kellene: fellépni az erkölcs, a jó érzés, az emberiesség nevében, de személyes félelmük a megtorlástól megakadályozta, hogy lelkiismeretük szavára cselekedjenek, s magatartásukat szégyellve fojtják el emlékeiket.
Az ideologikus meggyőződéstől elvakultak kivételével, szenvednek az utóbb feltámadó bűntudattól a tettesek is. Sőt, miként az áldozatok, úgy a tettesek utódjai is megöröklik olykor az előző nemzedék feldolgozatlan élményeit, melyek neveltetésükbe is belejátszanak. A túlélők gyermekei a kifejezhetetlen veszteségélményt, a másik emberbe vetett bizalom elvesztését, a túlélés bűntudatát; az elkövetők és a tétlen tanúk utódjai pedig az elfojtott lelkiismeret-furdalást. Utóbbiak olykor úgy próbálnak szabadulni az érzéstől, hogy elődjeik felelősségét mentegetni igyekeznek, vagy velük szemben esett történelmi méltánytalansággal próbálják elfedni a felelősség emlékét. Előfordulhat, hogy az egykori áldozatokat, vagy azok utódjait próbálják más történelmi összefüggésben vétkesnek látni.
*
Sokan szeretteiktől, szüleiktől, nevelőiktől szenvednek el erőszakot, leggyakrabban a nevelés során alkalmazott helytelen, durva eszközök által. Gyakran elfojtják fájdalmas élményeiket, és emlékezetkieséssel óvják a „jó szülőbe”, nevelőbe vetett hitüket – lehasítva és a tudattalanba száműzve az ezzel össze nem egyeztethető emlékeket. Sokan közülük emiatt érzelemszegény, önbizalomhiánnyal küzdő, emberi kapcsolataikban bizonytalan, depressziós felnőtté válnak. A rajtuk esett erőszak emléke ott munkál bennük, lelki károkat okoz, és a ki nem adott indulat önmagukkal szembeni feszültségeket gerjeszt.
Egy másik lehetséges következmény az „azonosulás az agresszorral”. Sokan a velük szemben alkalmazott, helytelen nevelési mintákat szinte kényszeresen alkalmazzák. Maguk is elkövetik e hibákat, az agressziót így, mintegy saját gyermekeiken torolva meg. Nemzedékek hosszú sorát érinthette e szocializáció. Csak a 20. század második felének lélektana ismerte fel a traumás láncreakció és a sajátos emlékezetvesztés jelentőségét s veszélyét minden elkövetkező nemzedékre. E forrásból tudjuk: csak a személyes emlékezés ad lehetőséget arra, hogy megszakítsuk az erőszak-felejtés-erőszak ördögi körét.*
*
A 18. századi felvilágosodást követően kialakult modern kapitalista tömegtársadalmakban a demokratikus politizálás révén a legszélesebb néptömegek váltak a közélet részévé. A hagyományos társadalmi struktúrák (hűbéri rendszer), közösségi értékek és identitások (vallás) hanyatlásával, új közösségi identitások váltak meghatározóvá (nemzet). Az 19-20. századi ipari társadalmakban új ellentmondások és feszültségek keletkeztek (gazdag és szegény ellentéte, munkanélküliség, gazdasági válságok, stb.), melyeket immár nem igazolt a korábban isteni rendként elfogadott társadalmi hierarchia: semmiféle születési előjog (nemesi kiváltság) vagy hagyomány (vallás-egyház), sem a nemzeti összetartozás tudata.
A 19-20. században e feszültségek következtében és ezek levezetésére modern politikai ideológiák, gyakran fenyegető téveszmék nyertek teret. A társadalmi feszültségeket, a létbizonytalanságot, a modern, technicizálódott ipari társadalomból és a vallástalan világképből eredő elidegenedést s a tömeges identitás-hiányt, különféle ellenségképekkel igyekeztek „kiegyensúlyozni”. A régi vallási előítéletekre épülő, vagy azok mellett jelentkező nemzeti, faji vagy osztály-előítéleteket modern ideológiák részévé tették. Ezeket a tömegtársadalmakra jellemző eszközökkel (pártok, mozgalmak, nagygyűlések, s persze a legszélesebb nyilvánosságot elérő nyomtatott és elektronikus sajtó széles hatása révén) terjesztették. A modern politika széles néptömegeket mozgató ereje következtében ezek egész társadalmakat átitathattak.
*
Ember nem élhet a valahova tartozás tudata – az azonosságtudat nélkül. A modernitásban elvesztett közösségi identitások következtében elmagányosodott, illetve a nevelés során gyakran alkalmazott erőszak által önmagától elidegenített, személyes identitásától megfosztott, abban megingatott, vagy gyenge identitású ember, azonosulási vágyában a külső mintáknak törekszik megfelelni. A káosz rémével fenyegető modern világban könnyen befolyásolható eszköze és együttműködője lehet a számára hamis megváltást ígérő, bűnbakképző ideológiáknak, vezérelvű totalitárius rendszereknek. E rendszerek a világ bonyolultságára könnyen felfogható, fekete-fehér világmagyarázatokat kínálnak. Arra is lehetőséget teremtenek, hogy az ember belső feszültségeit – neveltetéséből, világnézeti bizonytalanságaiból, társadalmi helyzetéből eredő, és másként le nem vezethető indulatait – ellenségképekre vetítse.
Az elmúlt évszázad tömeges példával szolgált e jelenségre. Milliókat fosztott meg életétől és emberi méltóságától a nácizmus és a kommunista diktatúra. A tömegpszichózis e mételyeivel, s az alattvalói magatartást anyagi előnyök ígéretével és a felsőbbrendűség tudatával honoráló rendszerekkel szemben, csak a cselekedeteit mérlegelni, a másik embert megérteni, s a másik emberrel együtt érezni képes, tudatos, szuverén személyiségek közösségéből álló társadalom tudja megóvni önmagát.
*
A 20. századi közép-európai s benne a magyar történelem (az első világháború, az azt követő trianoni területvesztés, a vészkorszak, a második világháborús veszteség, a szovjet megszállás, a kitelepítések, a konstruált perek, az államosítás, a téeszesítés, az 1956-os forradalom és leverése, a megtorlások, a kommunista diktatúra félelemmel terhes napjai, a kisebb-nagyobb megalkuvások) súlyos veszteségélményeket, szégyenérzeteket, feldolgozatlan emlékeket hagytak az azokat át- és túlélőkben, sőt utódjaikban is, akik személyesen nem tapasztalták szüleik élményét, közvetve kényszerűen mégis részesülnek abban. Aligha akad olyan család a térségben, amelynek tagjait nem sújtotta erőszakos halál, ilyen vagy olyan üldöztetés az elmúlt évszázadban, s nem gyülemlett fel megannyi, olykor a közvetlen hozzátartozókkal is megoszthatatlan emlék. A megalázottság traumáját talán éppen a saját gyermekével oszthatja meg legnehezebben a szülő, akivel szemben méltóságát őrizné. A történelem beleégett a családi és a társadalmi emlékezetbe, akkor is, ha a mindennapok hajszájában nem veszünk tudomást róla; ha felejteni szeretnénk, mert emlékezni fáj; ha igyekszünk is erőt mutatni, és úgy tenni, mintha csak a jelen kérdései foglalkoztatnának bennünket.
Meglehet, épp a múlt, épp a veszteségeinkkel való szembenézés elől menekülünk.
Ám ahogy a halottakat el kell temetni, az élőknek gyászolnia és emlékeznie kell. Gyászolnunk kell, hogy azután együtt tudjunk élni veszteségünk tudatával, és együtt tudjunk érezni mások veszteségeivel is. Tudnunk kell tovább élni, ám emlékezni is, hogy ne mérgezzen az elfojtott gyász, a bűntudat, akár apáink vétkei miatt, s az abból fakadó, a felelősség emlékét elnyomni hivatott új agresszió. A bűnöket azért kell tudatosítani, hogy mi magunk se kövessük el újra, és mások se követhessék el. Értelemmel kell emlékeznünk, azért, hogy érzelmileg felejteni tudjunk. És meg kell tanulnunk érzelmeinket érezni és kimutatni, mert a külvilág keménységére, a várható veszélyekre szocializáló sok évszázados nevelési modell száműzi a gyermekből az önmagával és másokkal való együttérzés képességét.
*
Aki üldöztetést szenved, gyakorta később is fenyegetettnek érzi magát, akkor is, ha nincs tényleges veszély. Gyakran gyanakvóvá, bizalmatlanná válik, s noha minden ismerete megvolna arra, hogy megértsen másokat, akiket üldöztetés ért, gyakran elveszíti beleérző képességét, csak a saját szenvedéstörténete foglalkoztatja. Zárkózottá, érzékennyé válik, sőt, olykor indokolatlanul ismét erőt vesz rajta az újabb, lehetséges üldöztetéstől való félelem. Közép-Európa népeinek, népcsoportjainak, politikai közösségeinek együttélését – miután oly sokszor megtépázta őket a történelem – megnehezíti ez az érzékenység.
A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt az eltérő társadalmi csoportokat képviselő, eltérő világnézetű politikai erők megpróbáltak szembenézni a múlttal, de gyakran aktuálpolitikai szempontból, egyoldalúan, kizárólag sérelmeik, illetve mai érdekeik mentén értelmezték a 20. századi történelem tényeit. Baloldalról a jobboldal vétkeit, jobboldalról a baloldal vétkeit sorolták. A diktatúra amnéziája után nem mindig a megértés, a múltfeldolgozás, a gyász és a múlton való túllépés volt az emlékezés célja, hanem a politikai ellenfelekkel szembeni pozíciószerzés. Miután a nyilvánosságban a média révén a politikusok vezető szerepet játszanak, elsődlegesen ők tematizálták a múlttal kapcsolatos kérdéseket. Nem lévén adekvát válaszuk a jelen kihívásaira (világosan eltérő gazdasági programok, tiszta ideológiák, aktuális társadalmi kérdésekre adható sajátos válaszok), a múlthoz való viszonyban, szimbolikus politizálásban találták meg nézetkülönbségeik megfogalmazásának eszközét.* Ez azonban nem járult hozzá a higgadt, érdekmentes múltfeldolgozáshoz, sőt, a társadalmi csoportok egymással szembeni gyanakvását, félelmét és indulatát, s így távolságát növelte. Új sebek keletkeztek, empátiás készségük pedig csökkent.
Sokan úgy látják, a magyar társadalom kettészakadt.
A sérelmi politika következtében pedig a múltfeldolgozás, elsődleges társadalmi cél helyett, a hétköznapi pártpolitizálás eszközévé vált. A szimbolikus politizálás miatt a múlt nem került a helyére: a történelemkönyvek lapjaira. Nem alakult ki hozzá tárgyilagos viszonyunk, s többek között emiatt sem tudunk szembenézni kellőképpen a mai kor kihívásaival. Ráadásul a múlttal való őszinte szembenézés elmaradása egyúttal a gyász és a felelősség elhárítását is jelenti, amit felnőtt társadalom nem engedhet meg magának.
Mert az emlékezet: öntudat.
E honlap azért jött létre, hogy a társadalmi emlékezet hiányára, zavaraira, a személyes és a társadalmi emlékezet összefüggő jelenségére és jelentőségére ráirányítsa a figyelmet. Példákkal – személyes vallomásokkal és elméleti írásokkal – kíván szolgálni, hogy megértsük, hogyan működik, illetve nem működik a személyes és a társadalmi emlékezet, melyet trauma béklyóz, és arra is szeretne mintákat nyújtani, hogyan lehet áthidalni az amnéziát, és helyreállítani a megsérült emlékezet folytonosságát, megbékélni, és együtt élni a múlttal, akkor is, ha nem változtathatunk rajta.
Nem adhatjuk át emlékeinket sem a felejtésnek, sem magunkat a folytonos, kényszerű és fájdalmas emlékezésnek; a kiszolgáltatottságnak, hogy emlékeink újból és újból ránk törhetnek és meggyötörhetnek. Ám nem is menekülhetünk szüntelenül emlékeink elől.
Nem lehetünk egy életen át kiszolgáltatottak a múltnak, hanem uraivá kell válnunk az emlékezetnek.