Egy fotográfus visszaemlékezései
Dokumentarista diákok, a budapesti Lauder gimnázium növendékei
látogattak meg, filmfelvevő kamerával, mikrofonnal: Holokauszt
túlélőként meséljek gyermekkoromról, deportációban megélt
élményeimről. Arról a tíz esztendőről, amelyet – családunk korábbi
életformájának mintegy torzulásaként – első- másod- és tized sorban is,
zsidósághoz való úgyszólván kizárólagos kötődésem határozott meg.
Kérdeztek, válaszoltam. Mesélő kedvemnek engedve, indázó, időben
és térben elkülönülő és mégis összefüggő, egymást értelmező
tényeket, gondolatokat soroltam.
Hónapokkal később átadták a filmfelvevő gép, a mikrofon előtt
elhangzott szövegem gépelt átiratát. Elrémültem. Ennyire zavaros,
ennyire kapkodó öregemberré vénültem? Magyarázták, más a leírt és
megint más az élő szöveg, amelyet gesztikuláció, az arcon tükröződő
érzelmek értelmeznek. Nem láttam a filmet, bíznom kell
hozzáértésükben, ügyszeretetükben.
Az alábbi sorok ama kusza elbeszélés szövegszerkesztett változata. A
fiatalok kérdéseit pótlandó, alcímekkel igyekeztem témák köré, illetve
időrendbe csoportosítani emlékező soraimat. Örömmel várom a szöveg
megjelenését. Négy unokám közül kettő már nem tud magyarul. Angolul
bizonyára elolvassák. Ha nem most, évtizedek múlva. Tapasztalatból
tudom: öregedve akarunk aláereszkedni felmenőink élményanyagának
mélységesen mély kútjába.
Auschwitz
Érkezésünk pontos dátumát nem tudom. Május utolsó napjaiban, három
transzportban szállították el a gettó 6500 lakóját. Mi a másodikkal
mentünk. A vagonban együtt volt a család. Kevés részletre emlékszem
vissza. Arra igen, hogy voltak „földrajztudósaink”, akik a marhavagon
ablakából kilesve figyelték, milyen állomások mentén halad a vonat.
Talán a második napon már tudtuk: a Kenyérmezőre vonatkozó
híresztelések hamisak. Északnak, Szlovákia, Lengyelország felé tartott
a vonat – és nekünk eszünkbe jutott a krakkói vegyésznő
figyelmeztetése. A vagonban rettenetes zsúfoltság volt, ezt minden
visszaemlékező leírta. Arra szorítkozom, hogy megidézzek két
eseményt, ami a mi vagonunkban történt. Az első: Édesapám felpofozta
unokahúgát, Farkas Annuskát, mert a szűken kimért ivóvizét
elmosakodta. Másik emlékem is dulakodásról szól. Apámat választották
meg „vagon-parancsnoknak”. Első dolga volt, hogy felosztotta az
alapterületet. Ülőhely a gyermekeknek, öregeknek, állapotos nőknek. A
férfiaknak váltásban ülő- illetve állóhely. Rothbárt Pali, családunk régi jó
barátja, ezzel nem értett egyet. „Mindenkinek egyformán, nem
kényeskedünk”.
Abban a leírhatatlan, sötét, levegőtlen vagon-világban a vita
lökdösődésbe torkollott. A háborút mindketten túlélték, találkoztak.
Nehezen viseltem el a két könnyező ember ölelkező békülését.
Az auschwitzi, pontosabban birkenaui állomáson, megélt első néhány
óra eseményeinek történetét valójában nem tudom megeleveníteni.
Emlékeimet annyira felülírták mások elbeszélései, hogy nehezen tudom
elválasztani azokat a magam élményeitől. Amire biztosan emlékszem:
észrevettem, hol állnak Édesanyám és Húgom, kéz a kézben, és hogy
erre figyelmeztettem apámat. Integettünk. A másik, hogy amikor
Mengele elé érkeztünk (tudom, hogy ő volt az, és nem egyik-másik
helyettese – Birkenaui tartózkodásunk idején talán még kétszer
haladtam el előtte, amikor munka kommandóba válogatták az arra
megfelelőnek vélt rabokat), egy standard kérdést intézett az alacsony,
a botütésektől még mindig bicegő apámhoz:
„Können Sie Zehn Kilometer laufen?”
„Jawohl, auch Zwanzig” -, hangzott a katonás válasz. Ez mentette meg
az életét.
Hogy én miként menekültem? Talán Mengele figyelmetlensége miatt.
Vagy éppen akkor túlterhelt volt a gázkamra? Alig tűntem 12 – 13
évesnél nagyobbnak. Arra is emlékszem, hogy a fürdőnek nevezett
épületben csíkos ruhás rabok szőrtelenítettek, és amikor az életlen
borotvával a szeméremszőrzetemet távolították el, durván
belehasítottak a bőrömbe.
A fürdőből kijövet észrevettem egy konténert, amelyre ruhák voltak
fölaggatva, közöttük azok, amelyeket Anyám és Húgom az elválásunk
pillanatában viseltek. Erre figyelmeztettem Édesapámat. Ennyit az első
órák személyes élményeiből. Mások talán többre emlékeznek.
Kilenc napot töltöttünk Birkenauban. (A vidéki magyar zsidóság
megsemmisítésének színtere Birkenau, illetve: Auschwitz II. A napjainkban
Auschwitz I-ként ismert tábortól mintegy 2-3 kilométernyi távolságra. Itt
építették fel a hatalmas gázkamrákat, krematóriumokat, az eredetileg
lóistállóknak tervezett fabarakkok százait). Ezekről a napokról már
tisztább emlékeket őrzök, de azok lényegében megegyeznek sok száz
túlélőtársam elbeszéléseivel. Azt azonban fontosnak tartom elmesélni,
hogyan sikerült ilyen rövid időre korlátoznunk ottani tartózkodásunkat.
Talán a második vagy harmadik napon, egy lengyel kápónak valamiért
rokonszenves lehettem. Történt, hogy egy iszonyatos pofon után sírva
kérdeztem: miért?
– Dögöljetek meg, barmok. Figyelmeztettünk, szökjetek, de ti vártatok,
mint a birkák, hát dögöljetek meg.
Azután megesett a szíve, leültetett, életmentő tanácsokkal látott el.
Amilyen gyorsan csak lehet, jelentkezzem minden munkára kiválasztott
transzportba. Ha itt maradok, elkerülhetetlenül gázkamrába küldenek.
Ott voltam a Cigány-tábornak nevezett részleg 9. számú barakkjában,
ahonnét jóval később a munkára alkalmatlannak vélt gyermekeket a
gázkamrába vitték. Sokat írtak erről, a gyerekek a Hatikvát, a zsidó
himnuszt énekelve mentek a gázkamrához. Hosszú időt töltöttek
Birkenauban, tudták, hová viszik őket. Ebből a barakkból szöktem meg.
Nem mintha tudtam volna, mi vár ott ránk. Egyetlen célom volt:
Apámhoz csatlakozni, együtt kísérelni meg a Birkenauból való távozást.
A szökés nem volt veszélytelen, de vállaltam a kockázatot. Ilyen
esetben az ember megúszta egy kegyetlen ütlegeléssel, amiben amúgy
is naponta részünk volt. Ez az epizód lágeréletünk egy alapvető tényére
világít rá: a túlélő mindig valakinek az élete árán él túl. Az Appelnél, a
létszám ellenőrzésénél még aznap este kiderült: hiányzik egy fő a 9.
barakkból, eggyel többen vannak a 15.-ben. Valakit tehát átvittek oda,
a helyemre. Bizonyára velem egykorú fiatalt.
Jelentkeztünk minden alkalommal, amikor munkára állítottak össze
transzportokat. Hol apámat, hol engem dobtak ki, valamilyen okból.
Ilyenkor visszaosontam, hogy együtt maradjunk. A kilencedik napon
sikerült mindkettőnknek bekerülnünk ugyanabba az osztagba.
Iszonyatos esőben hat-hét órát gyalogoltunk az auschwitzi rakódó
rámpákig. Ahány kapu, annyiszor újra számláltak, rendezték sorainkat.
Vigyáztam, hogy mindvégig ugyanabban az ötös sorban álljunk, nehogy
elszakítsanak egymástól. Sikerült. Az állomáson, amikor már
felsorakoztunk a nyitott ajtajú tehervagonok előtt, felharsant a
parancsszó: ”Links um” – balra át – és ettől kezdve nem a menetoszlop
ötös sorait, hanem a szélen állókat zsúfolták be egy-egy vagonba.
Elszakadtunk egymástól. Kilencnapos ügyeskedésemet egyetlen
parancsszó semmivé tette. Szörnyű volt.
Kilenc nap Birkenauban. Kihunytak az emlékek?
Soha nem hittem azoknak, akik teljes emlékezet-kihagyásra
hivatkoznak, akik hatvan éve még szűk családi környezetben sem
beszélnek az ott történtekről. Mélyebb okai lehetnek a hallgatásnak.
Természetesen emlékszem a kilenc napra, nem mindenre, nem minden
részletében egyforma tisztán. Akár egy hétig mesélhetnék csak azokról
a napokról. Minden Birkenaut megjárt társam közös élményeiről, de
olyanokról is, amire ráüthetném a „copyright” pecsétet. Egy ilyenről
szólnék, már csak azért is, mert velem együtt ez a kivételes történet is
sírba szállna.
Talán a második napon történt, hogy a soha véget nem érő Appel
idején a cigány Blockältester odalépett egy a közelemben álló
Häftlinghez és a furkósbotjával fejbe vágta. Nem állt eléggé feszes
vigyázban. Földre zuhant, mint egy letaglózott ökör. Újoncok voltunk,
még nem szoktunk – eléggé – hozzá, hogy egy másik rab, rabtársunk,
így elbánjon velünk. Később a feltápászkodó férfiben felismertem a
marosvásárhelyi Vancea Pubit. Országos bajnok vízilabdacsapatunk
büszkesége. Hogy kerül ide, kérdeztem – róla mindenki tudta, hogy
keresztény. Azokat a zsidókat, akik korábban a Marosvásárhelyi Sport
Egyesületben versenyeztek és sorra nyerték az országos
bajnokságokat, a négy esztendő idején kizárták a csapatból. Békés
Laci, a rövid távok bajnoka, aki a román világban a magyar csapat
színeiben évekig verhetetlen úszó volt – miután származására való
tekintettel eltávolították az MSE-ből, demonstrative árusította a bajnoki
serlegeit. Vancea Pubi hosszú történetének lényege: menyasszonya
zsidó volt, bevitték a gettóba. Ő meg önként utána szökött. Beszökött!
Remélte, valahogyan kimenekíti onnét. Nem sikerült. Együtt érkeztek
Birkenauba, a szelektáló rámpán váltak el egymástól. Pubi túlélte a
deportálást, hazatért Marosvásárhelyre. Várta a menyasszonyát, de
csak hírek érkeztek felőle. A lányt amerikaiak szabadították fel –
beleszeretett egy tisztbe, összeházasodtak, együtt mentek ki az
Egyesült Államokba. Film forgatókönyvébe kívánkozó történet.
Pubival 1951-ben találkoztam utoljára. Héberül tanult. Várta az
útlevelét: Izraelben akart élni. A lágerélet végleg a zsidósághoz kötötte.
Van ennek a történetnek egy másik szála, érdemes követnünk azt is.
Birkenau „cigánylágernek” keresztelt barakkvilágába zsúfolták össze a
munkaképesek közé sorolt magyar zsidókat. A férfiakat. A 3-400
emberre méretezett, eredendőn lóistállónak tervezett fabarakkba 1200-
1300 rabot zsúfoltak össze. Éjszaka úgy-ahogy még le lehetett ülni,
lefeküdni sehogy. Napjainkat az Appelplatzon33 töltöttük. Kiváló írók
igyekeztek érzékeltetni, miért éppen a többszörösen ismételt
létszámellenőrzés volt egyik legnehezebben viselt megpróbáltatásunk.
Én meg sem próbálkozom vele. Maradjunk abban: jött a cigány
Blockältester, meg a segédei és vertek. Félholtra, gyakran holtra. Ezzel
teltek napjaink: számlálás, verés, ételosztás, verés.
Tehát amiről szólnom kell: a cigányok és Birkenau. Akik a velünk
szembeni barakksorban éltek, német és talán osztrák cigányok voltak.
Nem magyarok. Őket is begyűjtötték. Okunk volt irigyelni, meg gyűlölni
őket. Együtt élhettek családjukkal, gyermekeikkel, az öregekkel. Jobban
táplálkoztak – a tábori konyhából bőségesen organizáltak élelmiszert. A
KZ35 parancsnoksága közülük válogatta ki a szadista, gyilkos hajlamú
blokkfelügyelőket. Szörnyetegek voltak. Évszázados megaláztatásaikért
álltak bosszút? A gázkamrák, krematóriumok közelében volt idejük
elállatiasodni? Nem tudom. Ott, az Appelplatzon nem ezzel
foglalkoztam. Gyűlölködtem. És igyekeztem lapulni. Hogy ne vegyenek
észre. Nem is mesélnék most róluk, de történetesen a közelmúltban,
egy a magyarországi Holokauszttal foglalkozó történész megkért: a
teljesség kedvéért vessem papírra ezeket az emlékeimet is. Mert – vélte
a történész – miután feltárták, hogy a cigányságnak is a miénkhez
hasonló sorsot szántak a nácik, azért azt sem kell tagadni, hogy annak
végrehajtása meredeken különbözött a zsidó Holokauszttól. Kérését
elutasítottam. Egyrészt, mert nincs általában cigány. Én a cigányok
közül kiválasztott szadistákról beszéltem. Továbbá, a birkenaui
cigányokat nem Magyarországról hurcolták el. Német, osztrák
hazájukból gyűjtötték össze őket. Végül – számomra ez volt a
legfontosabb – azokat a cigányokat, gyermekeiket, asszonyaikat két
hónappal később ugyanúgy gázkamrába hurcolták, mint a mieinket.
Sorstársak voltunk.
Szót kell ejtenem egy másik tapasztalatomról. Végigkíséri a
megsemmisítő és kényszermunka-táborokban töltött 365 napomhoz
fűződő emlékeimet. Szerintem a lágerlakók morális tartásáról csak az
ítélkezhet, aki maga is átélte mindazt, ami moralitásunkat befolyásolta.
Gyűlöltem lengyel-zsidó kápóink kegyetlenségét. Lenéztem a velem egy
priccsen szorongó, vagy mellettem egy munkahelyen csákányozó
társamat, ahogyan kivetkőzött az emberi méltóság utolsó rongyaiból. A
magam két-három hónapos lágertapasztalatával, no meg éretlen
kamasz fejemmel akartam ítéletet alkotni a hosszú esztendőket lengyel
gettókban, német megsemmisítő táborokban töltő „pólisiakról”.
Az ilyen gyűlölködés persze mindig kölcsönös.
A sziléziai Gross Rosen KZ-hoz tartozó mintegy félszáz
munkatáborból csak kettőt ismertem. Schotterwerkét és Dörnhaut.
Közvetlen tapasztalataimat csakis onnét szereztem. De mert volt
kapcsolatunk a szomszédos táborokban élőkkel, nagyjából már ott,
Sziléziában is tudtuk, hogyan szerveződött a túlélésért folytatott
küzdelem a táborokon belül. Erről sokan hallgatnak – érthető okokból.
Ahol lengyel zsidókból szerveződött a tábor belső vezetősége, ott a
többiekénél is kevesebb esélyük volt a túlélésre a magyar zsidóknak. És
fordítva: Dörnhauban magyar zsidók kerültek (segítették egymást) a
„láger-arisztokrácia” pozícióiba. Nálunk a „lengyelek” kerültek a vesztes
helyzetébe. Ítélkezzék fölöttünk, – mondom közel hatvan éve,
felszabadulásunk óta – , aki maga is megélte azt a helyzetet. Nem
egyedül kilóinkat apasztotta időarányosan a koncentrációs táborokban
töltött idő. A táborokban élő lengyel zsidók három-négy évi „koptatás”
után lettek olyanok, amilyeneknek ott megismertük őket. Nekünk – nem
mindenkinek, de sokunknak – elegendőnek bizonyult akárcsak öt-hat
hónap a teljes zülléshez, helyesebben, a hagyományos világunkban
kialakult értékrend bármiféle normájának tagadásához. Néhány hónap
láger-tapasztalata megértette velem: a pozsonyi kirakatrendező,
a Lagerältester Klein Muki, a nagyváradi Lagerkapo Scheffler úr, a
dunántúli Lagerartz Sólyom doktor, a máramarosszigeti Lax kápó
jottányival sem különbek, mint a krakkói, lodzi hajcsár-kápóink.
Mesélhetnék Somlyó doktorról, kórházlágerünk főorvosáról. A hajnali
Appelen, a sziléziai fagyos novemberben vizes vederből öntözte azokat,
akik beteget jelentettek. Ki mert volna így orvosi kivizsgálásra
jelentkezni? Aki mégis vállalta a kockázatot, néhány órával később
esetleg bekerülhetett a gyengélkedők kórtermébe. Többségük ott halt
meg, tüdőgyulladásban.
Lax úr történetéről is beszámolok. Édesapámat 1946-ban, a háború
utáni számonkérések idején beidézték Kolozsvárra, a Katonai
Törvényszék elé. Tanúskodnia kellett a háborús bűnökkel vádolt Lax
kápó perében. Ez a máramarosi hentesmester szörnyeteg volt. Bottal
ösztökélt gyorsabb munkára. Ebédosztásnál lopta az ételünket.
Szadista rohamai voltak, jaj volt annak, akire bármi okból
megharagudott. Gyilkolt. Szemtanúja voltam, amikor Dörnhauban, a
tábor második emeletén, a fekvőhelyek előterében földre döntött egy
embert, kommandóbeli társamat, rúgta, taposta, amíg az a helyszínen
bele nem halt.
Apám megjelent a bíróság előtt, és engedélyt kért, hogy vallomása
előtt egy nyilatkozatot olvasson fel.
„Itt kell megköszönnöm Lax úrnak, hogy gyermekeknek, az én fiamnak
is több alkalommal adott kenyeret, levest. Talán néhány nappal
meghosszabbította életüket, segítette őket a túlélésben”.
Ez így volt igaz. Mert valóban szerette, segítette a gyermekeket. Ezt
ott is el kellett mondani. A fentiek után eskü alatt vallotta, hogyan
ütötte-verte, gyilkolta az embereket. Lax kápót 12 évi börtönnel
sújtották. Nem tudom, hány évet töltött ki – ez Romániában
kiszámíthatatlan volt.
De beszámolhatok más hasonló élményemről. Jó tíz esztendővel a
felszabadulás után megkeresett egy dörnhaui lágertársam.
Gyermekeire, unokáira tekintettel, csak Sch.-ként említem. Arra kért,
tanúskodjam érdekében, miszerint szanitécként, emberségesen
végezte munkáját. Bajba került, mert – mint állította – egykori
lágertársai rágalmakat terjesztenek róla. Közöltem: örvendjen, hogy
nem fordulok magam is bírósághoz, nem jelentem fel. Nem holmi
humanitárius meggondolásból. Hanem, mert a lágereket belülről nem
ismerő bíróság nézetem szerint ne ítélkezzék ott viselt dolgainkról.
Sch. szanitéc a földszint haldoklóit gondozta. Mielőtt a hulla-kommandó
tagjai elvitték volna a priccsek elé kifektetett holttesteket, kötelessége
volt megvizsgálni, van-e szájukban arany fogkorona, híd. Ha igen, ki
kellett azt tördelni. Kellett az arany a Lagerführernek, SS őröknek, – de
morzsányit lecsíptek belőle Häftling-hóhéraink is, Lagerältester,
Lagerkapo, a különböző pozíciókban lévők, beleértve a szanitécot. Sch.
– praktikus ember lévén – egyszerűsítette feladatát. Nehéz volt a merev
hullák száját kifeszíteni, kitörni a hidat, koronát – ezért a még élővel,
élő-halottal tette ugyanezt.
„Mi is emberből voltunk”, a fasizmus mindent megtett, hogy az
emberség utolsó morzsáját is kipusztítsa belőlünk. Olykor sikerrel.
Az itt elmondottakat jobb lenne elfelejteni. Igazából nem is értem,
hogy jött ki mindez belőlem. Lehetséges, hogy akik elfojtják magukban
az emlékeket, akik félévszázadon keresztül hallgatnak – ezzel az ilyen
emlékek ellen tiltakoznak?!
Menekülés Birkenauból
…Links um. Tehetetlenül néztem az auschwitzi rakodó rámpán, hogyan
nyeli el apámat a harmadik vagy negyedik vagon. Links um, lépés
előre… most már mi lépdeltünk a pallóhoz, be a vagon sötétjébe. Amorf
tömeg, gyurma préselődött a vagon sötét gyomrába. Tudtuk:
Birkenaunál rosszabb nem lehet. Elszakítottak apámtól, csak erre
gondoltam. Bár abban sem vagyok biztos, hogy ekkor még mindig
gondolkodtam. A vagonba felszállt egy német katona is, zsámolyt adtak
be neki, leült a vagon közepére, fegyverét lába közé fogta, és ránk
parancsolt, húzódjunk hátrébb. Nem kellett erőltetnie. Bőrig ázva,
egymáshoz bújva, didergő testünket a másik kigőzölgéséből melegítve,
lábon állva aludtuk át a hosszú utazást.
Hangos kiabálásra eszméltem. A vonat állt, a katona félretolta a vagon
ajtaját. Vezényszavakat pattogtatva kiparancsoltak a vagonból.
Sorakozó, számlálás. Kábultan próbáltam felmérni, hol vagyok, mi
történik velünk. Kápráztató napsütés, lankás dombhát, búzatáblák.
Bakterház, két pár sín, öt vagon, ennyit választottak le a szerelvényről.
A többi már indult is tovább. A visszamaradó, vagonokból kiömlő
embermasszát elindították a domboldalra felvezető úton. Tíz percet sem
tartott, amikor kis kanyar után feltűnt a szögesdróttal körülvett tábor,
zöldre mázolt, kör alakú házikókkal. Fából vagy préselt lemezből
készülhettek, lehetett úgy harminc. Mellettük két szabályos barakk,
faépületek, akárcsak Birkenauban.
Az első pillanatban láttuk, itt minden új, a házikók többségében
még senki nem lakott. Újra átszámoltak, majd sapkánkat levéve
(Mützen ab!), bevonultunk a kis Appelplatz-ra. Ezt már ismertük,
Birkenauból.
A barakkból kisétált egy feszes tartású tiszt, arca jobb oldalán
vágott seb, kezében lovaglópálca: Oberscharführer Weingartner, a
„Vágottpofájú”. A bennünket kísérő őr jelentett, az SS parolis tiszt
valami utasítást adott a mögötte álló őrmesternek. Az dobozt vett elő,
nyakba akasztható, zsinórra fűzött kerek vászonlapocskákat adott át a
foglyoknak. Ötjegyű szám volt rajta. Az enyémen 43083. Valakit találtak,
aki magyarul, szlovákul tolmácsolta a tiszt pattogó utasításait. Mindenki
tanulja meg németül a sorszámát – ezentúl ez a nevünk. Így kell
jelentkeznünk.
Ich melde Gehorzam, Häftling Nummer dreiundvirzignuldreiundachtzig.
Jelentem alázatosan, a negyvenháromnulnyolcvanhármas rab.
Nyomban ki is próbálták. A sorban állóknak egyenként, magasra emelt
jobb karral kellett elismételniük számukat, státusukat. Így tudtam meg,
hogy az első vagonbeliek között, negyvenháromnulhuszonkettes
számmal ott van, velünk van az apám. Én már tudtam róla, ő még nem,
csak amikor rám, jelentkezésemre került a sor. Ahogyan azt még a
román líceumban tanultam, a himnusz éneklése idején, szép lazán emeltem a karomat. Ich melde Gehorzam…
Nem jutottam el a számokig. Élesen hasított koponyámba a
lovaglópálca, egyszer, kétszer. A tiszt mondott valamit, nem is dühösen,
inkább oktató hangon – amit a mögötte álló tolmács nyomban
magyarított.
„Emeld feszesen a karodat, te szerencsétlen, mindjárt agyonüt.“ A
fejbőröm kihasadt, homlokomba csordult a vér, én hangosan
jelentettem és boldog voltam. Most már apám is tudja, hogy együtt
maradtunk. Schotterwerkében, a munkatáborban ily módon
szerencsésen indult az életünk.
A kényszermunka
Csak a kilencvenes években került nyilvánosságra, hogy a Gross Rosen
KZ-hoz tartozó kisebb-nagyobb munkatáborba szállított mintegy 70000
rabszolgát miféle építkezések végrehajtására szánták. Azóta többen
foglalkoznak az „Eule-Gebierge”, a Bagoly-hegységben létesítendő,
sziklahegyek gyomrába tervezett hadiüzemek történetének feltárásával
Tervezik egy múzeum alapítását, amelyben ismertetik a hosszú
évtizedeken át homályban maradt tervezet részleteit, kivitelezésének
iszonytató emberi áldozatait. Ez volt a különlegesen titkos „Riese-terv”.
Európa csaknem minden országából szállították ide a zsidókat, de
dolgoztattak orosz hadifoglyokat, kényszerrel elhurcolt francia, holland
szakmunkásokat is. Lényegében a hírhedt V-1, illetve V-2 szárnyas
bombákat gyártották volna, de feltételezések szerint oda akarták
telepíteni az atomfegyver kidolgozásával megbízott újabb
kutatóintézetet. Állítólag Hitler főhadiszállását is a környék
sziklagyomrába helyezték volna át. Amióta ezek az elképzelések
nyilvánosságra kerültek, a Bagoly-hegység idegenforgalmi
nevezetesség lett. Német turistabuszok tucatjai szállítják az érdeklődő-
ket az utolsó, félkész állapotban megmaradt föld alatti labirintushoz.
2003-ban és 2004-ben – Amerikában élő unokáimat kalauzolva –
magam is felkerestem egykori lágereinket, de már csak a Dörnhauban
álló közel kétszáz esztendős épületet találtam meg.
Az átrakódó állomást hatvan év alatt enőtte az erdő. Egykori
munkatelepemre a kőzúzdák vasbeton roncsai emlékeztetnek,
expresszionista szoborként törik meg a köréje települő vegetáció üde
látványát. A hegyoldalba beépített, földalatti sziklajáratokban
idegenforgalomra kiképzett lengyel vezetők magyarázzák a történteket
– olyasmiről tartanak előadást, amit maguk sem értenek.
Jó óra hosszat kullogtam a nyomukban, és arra a sok tízezer emberre
gondoltam, akik a körlet ismert és ismeretlen tömegsírjaiban pihennek.
Dörnhau négyezer halottjának sírhelyeit feltárták, szerény emlékművel
jelölték meg.
Amíg e két, egymástól mindössze 4-5 kilométer távolságra lévő
táborban dolgoztam, úgy tudtam, illetve sejtettem: föld alatti
repülőgépgyárat létesítenek. Az átrakódó-pályaudvar volt a
kiindulópont. A széles nyomtávú vasúti teherkocsikból itt kellett
átrakodni a hegyi vasút öttonnás vagonjaiba. Cipeltem síneket,
rakodtam téglát, cementzsákot, talpfát, betonvasat. Később a közeli
Oberwüstegiersdorf főutcáján egy csővezetéknek ástuk a két méter
mély árkát. Amikor Dörnhauba vittek át, közelebb a Bagoly-hegység
gyomrába rejtett sziklalabirintushoz – onnét már az út- és vasút
építéséhez vonultunk ki. Tudtam a sziklába rejtett gyárról, de magam
soha nem jártam még csak a közelében sem. Dörnhauról, amelyet már
akkor, ott „Száraz krematóriumnak” neveztek – mert gázkamra és
kemencék nélkül megoldódott a tömegméretű pusztítás -, számtalan
visszaemlékezés született. Tucatnyit olvastam ezek közül, néhányuk
szerzőjét még a táborból ismertem. Nem fogom újabbal szaporítani
azokat.
Néhány arc megidézésével érzékeltetném, hogyan éltünk, vagy ami
ennél több, hogyan voltunk képesek túlélni a „Száraz krematóriumot”.
Egykor a sziléziai takácsok részére épült az üzem, a háború előtt
szőnyeggyárként működött. Amikor megszületett a Riese-terv,
munkatáborrá alakították át. A háromszintes épület felső szintjén
emeletes ágyak voltak, igaz, ketten aludtunk benne, fej-láb
elrendezésben, de mégis: ágyra emlékeztető valami volt.
Ide helyezték a munkaképeseket, akiket ki lehetett vezényelni hajnali
ötkor az építőtelepekre. Többségük magyar, nagyobbrészt erdélyi zsidó
volt. A lágerélet első három-hat hónapjában még kitartott az otthonról
hozott mentalitás. Hellyel-közzel volt szolidaritás. A magam kis
történetére hivatkozhatom: a vasút építésekor a sziklafalba kellett
berobbantani a megfelelő útvonalat. A szerterepülő súlyos köveket
ölben hordtuk el. Lerongyolódott, gyakran fatalpú cipőkben átkozottul
nehéz munka volt. Feltörte az ember kezét-lábát, nem beszélve az
ágyék-sérvről. Szerencsés beosztásom volt, az anyagraktárnál kellett
segédkeznem. Ebédszünetben dr. Éliás, a nagyváradi sebészorvos
elkeseredetten bámulta felsebzett tenyerét:
„Hogy fogok ezekkel még egyszer operálni?”
Felajánlottam: cseréljünk munkahelyet. Ez 1944 nyarán történt, amikor
még esténként harmad kenyeret kaptunk, margarinnal, szeletke
szalámival. Még nem tetvesedtünk el, tudtunk a szövetségesek atlanti
partraszállásáról, a románok átállásáról, még reális reményeink voltak,
hogy aki elkerülte a gázkamrát, az túléli. Két-három héttel később
bizonyára képtelen lettem volna hasonló gesztusra. Addigra az aránylag
„frissen” deportáltak között is megindult a küzdelem: egy kedvező,
könnyű, vagy többlet-élelmiszerrel kecsegtető munkahely az életet
jelenthette.
Az alattunk lévő első emelet volt a Schonungosok szállása.
Édesapámmal csak valamikor december, talán ’45 januárjában
„szálltunk alá”. Kétemeletes priccseken szorongtunk. Csökkentett
élelmezés: eleinte negyed-, később egy-két szelet kenyér, híg
céklaleves volt a fejadag. A Schonungosok csak a láger területén,
udvarán dolgoztak. Valamennyien reméltük, hogy felerősödünk,
felgyógyulunk és újra a munkaképesek közé kerülünk. Ez volt a
varázsige, ez kölcsönzött némi reményt, hogy nem szállítanak el egy
ismeretlen haláltáborba. Ezen az emeleten volt az elkülönített Rewier, a
kórházterem. Flegmonával, tüdőgyulladással kerültek be az emberek,
némi protekcióval szívbetegeket is próbáltak gyógyítani az orvosok.
Gyógyszer nélkül, illetve azzal a kevéssel, amihez titokzatos úton
hozzájutottak. A kiütéses (flekk) tífusz akkor még nem ütötte fel a fejét.
Magam is voltam ott, tüdőgyulladással, amit könnyen kihevertem.
Láttam a nagyhírű szatmári szívspecialistát, Zinner doktort, aki
eszközök hiányában imádkozott a beteg ágyánál. Szerencsés esetben
innét még volt visszaút a munkaképesek közé.
Az emeleteken élők közös célja: valahogyan le ne kerüljenek a földszinti
kórterem élő-halottai közé. Vérhas, éhezéstől csontvázzá fogyott
emberek hevertek a priccseken, erejükből még arra sem futotta, hogy a
terem sarkában elhelyezett hordóba ürítsenek. Ritkán merészkedtem be
a földszinti alvilágba, amit ott láthatott az ember, az még az edzett
lágerlakót is megrendítette. Csak akkor mentem oda, amikor odakerült
egy ismerős, vagy éppen jó barát rabtársam. Ha volt miből, kevéske
levessel, egy-két főtt krumplival próbáltunk segítségükre lenni. Késő
ősztől kezdődőleg az emeleten élők közül egyre többen „ereszkedtek
alá”. A „száraz krematórium” forgalma felerősödött. Az 1000-1200 főt
számláló lágerünkből naponta átlag 40 hullát szállítottak a domboldali
tömegsírokho a hulla-kommandó tagjai. A szomszédos táborok
gyengélkedőivel folyamatosan feltöltötték a tábor létszámot.
A valamikori szőnyeggyár gépeit egy hatalmas gőzgép transzmissziós
berendezései működtették. Amikor az épületet koncentrációs táborrá
alakították át, a kazánházat, gőzgépet megtartották. A gőzgépre
alapozva rendezték be Dörnhauban a körzet fertőtlenítő-központját. A
közeli lágerekből időnként áthozták a rabokat, fürdették,
szőrtelenítették őket, tetvesedő ruháikat nagy nyomású gőzben
fertőtlenítették. A tusoló rózsáiból forró víz áradt – maga volt a
boldogság. Csillapította a tetvek csípésétől kimart testünk égő
viszketését. Nehéz lenne érzékeltetnem, mit is jelentett valójában az
eltetvesedés. A képzelőerőhöz kell folyamodnom. Sötétszürke
pokrócainkon voltak világosabb, tenyérnyi nagyságú foltok. Ezek voltak
a tetvek. Valahogyan úgy gyűltek csomóba, mint télidőben, hodályban a
juhok. Senki meg nem számlálta, hány száz, vagy talán ezer tetű
tömörült egy ilyen foltban. De számoltuk azokat, amelyeket
hónaljunkból bányásztunk elő. Volt egyfajta szerencsejátékunk, nem
pénzre ment, még csak nem is kenyérre. Fiatalok voltunk, néha – még
ott is! – játszottunk. Benyúltunk csíkos ruhánk és csíkos ingünk alá, a
hónaljunkban megtelepedett tetveket igyekeztünk minél nagyobb
számban markunkba gyűjteni – majd nyitott tenyerünkön
megszámláltuk őket. Páros vagy páratlan – ez volt a tét.
Részletesen mesélek a fertőtlenítőről, ritka boldog perceink színteréről,
hogy megértessem: abban a világban minden eltorzul. Említettem, a
szomszédos táborokból hoztak át fertőtlenítésre Häftlingeket. Köztük a
lengyel gettókból elhurcoltakat, akik mindennel tisztában voltak. Tudták,
hogy ahol magas, füstokádó kémény emelkedik egy alacsony épület
fölött, és a bejárati ajtón nagy betűkkel ki van írva: „Waschraum”, ott
gázkamra, krematórium rejtőzik. Behozták őket a szögesdróttal
körülfogott gyárudvarunkra, leszámolták újra, ki tudja, hányadszor. És
akkor jöttünk mi, a fürdőt kezelő csíkos ruhájú rabok, és közöltük:
fertőtlenítésre, tetvetlenítésre kerül sor, menjenek be a vetkőzőbe,
adják át ruhájukat. Amennyire lehetett, nyugtattuk őket. Magyaráztunk.
De ők tapasztalt lágerlakók voltak. Tudták, hogy ez a dolgunk.
Megnyugtatni őket, mielőtt rájuk csukódna a gázkamra ajtaja. Földre
vetették magukat, imádkoztak, sírtak, szitkozódtak. Rettenetes volt.
Mindegyre azt próbálom, hogyan térjek rá arra, amit máig szépnek,
felemelőnek tartok abból az időből. Nem könnyű. Akinek priccséről
hetente egy-két halottat ki kellett teríteni a deszkapadlóra, és várni
arra, hogy jöjjenek értük a hullaszállítók; és aki ennek előtte egy-két
napot várt ezzel a művelettel, hogy az elhunyt levesét, kenyéradagját
megkaparintsa, az az ember nehezen szakad el ezektől az emlékeitől.
(Azt a szót, hogy „elhunyt” – nem használtuk. Ott a haldokló
„kifingott”).
Dörnhauban közel tíz hónapot éltem túl – részben a második emeleten,
részben az elsőn – és akit sorsa nem szorított le a földszinti
siralomterembe, annak voltak, kellett legyenek olyan élményei is,
amelyeket én máig szépnek, akár felemelőnek neveznék. Az már rajtunk
múlott, hogy ezeket érzékeltük-e, és ha igen, megőriztük-e
emlékezetünkben. Úgy hiszem, erről is érdemes beszámolnom.
„Szép élmények”- ezt így ritkán hallottuk
Ritkán emlékezünk „felemelő pillanatokra”. Pedig voltak. Sokan úgy
vélik, hogy az otthoni, emberi létünkre emlékeztető cselekvések,
élmények segítettek bennünket a túlélésben. Józanul mérlegelve,
inkább a kalóriák, meg a szerencse döntötte el, hogy Dörnhauban
melyik emeleten remélhettük a szabadulást. Aki a földszintre került,
annak nem volt része „szép élményekben”. Ha túlélte is a háborút,
többségük a szabadulást követő napokban elhunyt.
Mi volt szép? Amikor még kora ősszel a Butzer-Holtzmann
Kommandóban dolgoztunk, minden második vasárnap teljes pihenőnap
volt. Édesapám és egy nagyváradi orvos, dr. Barát, az ételosztás után
maguk köré gyűjtötték a fiatalabbakat, köztük a csoportunkban
dolgozó, egykor pajeszos máramarosi gyermekeket. Apám Adyt szavalt,
Barát doktor, a nagy zenebarát, operaáriákat énekelt. A gyermekek
pedig türelmesen várták a „kulturalizáció” végét, mert utána falatonként
kiosztottak néhány szelet kenyeret a hallgatóságnak.
Magam is „tanítványa” voltam a földrajztudós Gyöngyössinek, akinek
elbeszélései nyomán körbeutaztam a nagyvilágot. Tányérnyi levest
kaptam az apró termetű Herr Ottótól, a Burgtheater egykori művészétől,
aki a békés Bécs színházi világát idézte meg.
Vagy mesélhetek a rettenetes emlékű Becker Kommandóban töltött
napjaink kivételes történetéről is. Egy Csillag nevű dunántúli orvossal
volt közös állásunk: a két méternél mélyebb árokból mertük ki kannával
a talajvizet. Amikor lehetett, amikor úgy véltük, nincs közelünkben a
munkálatokat vezénylő mester, persze lazsáltunk. „Szórakoztunk”.
Csillag doktor fütyült egy dallamot, nekem ki kellett találnom, mi az.
Azután én, visszaemlékezve néhai hegedűóráimra, egy Händel áriával
tettem próbára emlékező tehetségét. Ehhez a Händel áriához fűződik
egy bizarr emlékem ama „szép élményekkel” kapcsolatban: Volt egy
idősebb mesterünk, szadista hóhér. A „Sánta”. Róla tudtuk, hogy
lopakodva közeledik, észrevétlenül lesi az embereket – és aki lazsál,
annak a fejét szétveri a botjával. Mindig a fejét. Könnyű volt: az árok
mélyén dolgoztunk, ő meg a magasból ütött. Figyelmetlenek voltunk,
akkor vettük őt észre, amikor már ott magasodott fölöttünk, a
földhányáson. Én két kezemmel a fejem búbját védtem volna – de a
Sánta nem ütött.
„Was pfeifst du, Junge?”
„Ich merde Gehorsam…Alázatosan jelentem, Júdás Makabeus, Händeltől”.
„Nein, das ist Tochter der Cion!”
Nem vitatkoztam. – Ezek után a Sánta napokon keresztül nekem adta
levesét, néha kenyeret Zulaggal – a többieket pedig hóhérolta, mint
korábban.
Ez is hozzátartozott láger-életünkhöz, a német lelkialkat torzulásaihoz.
Volt egy kórusunk. Schwartz úr, a budapesti gyógyszerész szervezte.
Kórusának fiatalabb tagjait időnként meghívta, közös vacsorára,
beszélgetésre, végül az ágyába. Szerencsém volt, Apám tanácsára
lemondtam az utóbbi megtiszteltetésről. Kodályt, talán Bartók Bélát is
személyesen ismerte, a népdal-feldolgozásaikat tanította be. Ki hinné
ezt? A „Száraz krematóriumban” Bartókot énekeltünk.
Történt ennél különb is. Amikor a korábbi, gyilkos táborparancsnoktól
megszabadultunk (mértéken felül lopott), így büntetésből a keleti
frontra küldték – az őt követő Oberscharführer Mucke más szellemben
kezelte a munkatábort. Türelmesebb volt. A rábízott Häftling
gyülekezetet így is pusztította az éhség, a vérhas, később a kiütéses,
azaz flekktífusz. A második emeletiek, a fizikailag jobb állapotban lévők
betanultak egy operettet, a Weisses Rössl (A fehér lóhoz) címűt. A
dalbetéteket hegedűművészünk, Fejér Lavan Sándor kísérte. Meghívtuk
az előadásra Mucke parancsnokot és vele néhány bajtársát.
Nagytakarítással készültünk a látogatásra, nehogy tetvesedjenek
vendégeink. Átütő sikert arattak színészeink, „színésznőink”. Mucke
Oberscharführer bőséges vacsorával köszönte meg a kivételes élményt.
Volt egy dalbetét, amivel megtoldották az eredeti operettet.
„Doktor úr kedves, doktor úr drága, gyógyítson meg / Szeretnék még élni,
nem oda lekerülni…” énekeltük a második emeleten.
A füttyművészünk… Az utolsó „fellépésére” emlékszem. A Schonungos
emeleten feküdt. Amíg bírta erővel, tüdővel, örömmel szórakoztatott
művészetével. Kérésre bármit fütyült, hatalmas volt a repertoárja.
Amikor már nagyon gyenge volt, utoljára még maga köré gyűjtötte
hűséges hallgatóit, hogy kedvenc darabjait előadja. Többé nem
hallottam fütyülni.
1945 márciusában az épület falának támaszkodva bámultam, ahogyan
a nálamnál jobb állapotban lévő társaim rongylabdával passzolgattak.
Egy valamikori MTK játékos vezetésével rugdalták a labdát. Kedvet
kaptak hozzá az őrséghez tartozó fiatalabb katonák is. Minden drámai
kifejlett nélkül játszottak: deportáltak, meg az őket őrző németek
Ezúttal nem rongylabdával. Voltak szép percek, órák, talán napok is.
Bizonyára a lengyel, vagy a görög zsidók is beszámolhatnak hasonló
élményekről. Kérdés, előzőleg hány évet töltöttek koncentrációs,
megsemmisítő táborokban? Öt hónapot, vagy öt évet? Maradt-e még
bennük lelkierő egyáltalán, hogy érzékelni tudják a felvillanó szépet,
örömöt?
„Emberarcú” németekről mesélt…
Bizonyára azért emlékszem rájuk olyan jól – kivétel nélkül mindegyikre
–, mert a lágerben, az ott töltött egy esztendő során kivételesen ritkán
találkoztam „emberséges” némettel. Különös, ennyi idő után ez az első
alkalom, hogy egyszerre emlékezem az elemi iskolás gyermek németek
iránti gyűlöletére, illetve a tizenéves kamasz árnyaltabb viszonyulására.
Nem tudom tetten érni azt a pillanatot, amikor a fasiszta fogalma elvált
a németétől. De minden kételkedésem dacára, biztos vagyok abban,
hogy már ott, Dörnhauban is disztingváltam. A német fasisztához
tapasztalataim alapján csatlakoztattam a kakastollas csendőrt, az SS
egyenruháját hordó ukrán, lett, sváb gyilkosokat. Gyűlöltem őket. De
tapasztaltam: közöttünk is akad kötélre való gyilkos, nem is kevés.
Szinte észrevétlenül, a fasiszta és annak etnikuma elkülönültek
egymástól. Ezt akkoriban, tizenéves fejjel nyilván nem fogalmaztam meg
ilyen formában.
A körletünk tucatnyi táborában a zsidók megsemmisítéséhez fölösleges
volt fegyvert használni. Ment az másként is. Láger-emlékeimben alig
jelent meg az áldozatával közvetlen közelből szembe néző, puskáját,
pisztolyát használó SS legény. Mégis, a szinte közönyösen, tán nem is
gyűlölködve, egyszerűen unalmában gyilkoló német katonával már
Schotterwerke első heteiben megismerkedtem. Gettóbeli társamat,
Goldschlag Samukát a szemem láttára gyilkolták meg. Az ő haláláról
számolok most be.
Birkenau fojtogató légköre után, Schotterwerkében a halál megszűnt
mindennapos élményünk lenni. Napsütés volt, friss levegő, éjszakán
ként kényelmesen, kinyújtott lábakkal alhattunk. Még tartott az
otthonról hozott energia-tartalékunk. Többségünk rongyolódó, de mégis
lábára szabott cipőjében járt. Minden viszonylagos. A munkatelepen, ha
végeztük munkánkat, mintha biztonságban lettünk volna. Samukával a
Krauze Kommandóban, az átrakódó pályaudvaron dolgoztunk. Nehéz
volt a munka, sokunknak szokatlan. Talpfákat, tizenkét méter hosszú
vasúti síneket cipeltünk, fektettük le, rögzítettük őket, töltöttük fel a
talpfák közét kőzúzalékkal. Ebédszünet idején, amikor a közeli tábor
konyhájából kihozták a gőzölgő kondérokat, sorba álltunk
ételosztáshoz. Bádogtányérjainkba kimerték a híg levest. Samuka
mellénk telepedett egy téglarakásra. Kavargattuk a levest, értékeltük
tartalmát, hozzáláttunk az evéshez. Tőlünk néhány lépésnyire a
bennünket kísérő őrség egyik katonája telepedett le. Talán ő is ebédelt,
nem figyeltünk rá. Csak arra, hogy odaszólt, magához intette Samukát.
Hívhatott volna mást is, engem is, de rá esett a választása. Letette a
csajkáját, lehetett benne még néhány kanálnyi lé. Az őrhöz lépett,
jelentett: Ich melde Gehorsam… A katona szokatlan dolgot művelt. Fogta
a sapkáját, elhajította – túl a munkatelep körletét határoló kifeszített
dróton. Rászólt Samukára, akár egy betanított ebre: hozza vissza. Ő
engedelmesen átlépett a határvonalon, tett néhány lépést a fűben
heverő sapka felé. Fel akarta emelni, de erre már nem került sor. A
katona vállához emelte fegyverét, célzott és lőtt. A fűbe hanyatló
rabhoz lépett, felvette sapkáját, és utasította társaimat: a hullát vigyék
a raktárépület mellé. Rongyolt cementzsákokkal takarták le. A munkaidő
végén, rögtönzött hordágyon vittük a tábor kapujáig. Ott leszámolták
az ötös sorokban bevonuló kommandókat, utoljára a hordágyat cipelő
négy embert meg a halottat. A létszám stimmelt. A megfelelő létszámú
élő plusz egy hulla. Egy halottért nem problémáztak. Volt a táborban
tartalék. A Krauze másnap is megkapta a maga száz emberét.
A háború után Marosvásárhelyen az életben maradt unokatestvéreknek
számtalanszor el kellett mesélnem a történteket. Hogy olyan pontosan
emlékszem Schotterwerkére, a munkatelep formájára, hogy merre
volt a latrina, hová ültünk le ebédosztáshoz – ezt kizárólag az ismételt,
folyamatos kikérdezésnek köszönhetem.
Az átrakódó pályaudvarhoz fűződik másik emlékem, amely a máig
magyarázhatatlan német mentalitásra vet különös fényt. Átrakódó
állomás lévén, sűrűn közlekedtek, tolattak, síppal jeleztek a kis Diesel
mozdonyok. Hogyan történt, nem tudni, de az egyik lágertársamat, egy
lengyel zsidót, elütötte a tolatómozdony. Szétroncsolta egyik lábát. Az
áldozatot beszállították a lágerbe. A beteget meg kell menteni –
hangzott az utasítás. Az első emeleti kórteremben műtőasztalt
rögtönöztek, előkerítették a sebészt – szanitéci beosztásban dolgozott.
Civilben az Amszterdami Királyi Sebészeti Klinika főorvosa volt. A
sérültnek térdből amputálták egyik lábát. Természetesen altatás nélkül.
Az SS raktárából kötszert, gyógyszereket, fájdalomcsillapítót adtak ki
erre a célra. Vizsgálatot rendeltek el: ki kellett deríteni, kinek a hibájából
történt a baleset. A német mozdonyvezető vétett a biztonsági
előírásokkal szemben, avagy a zsidó volt elővigyázatlan. Hetekig tartott
a vizsgálat, szakértők, tanúvallomások, jegyzőkönyvek gépelése. A
csonkolt lábú zsidónak addig élnie kellett. Miután fény derült a
mozdonyvezető ártatlanságára, balesetes társunkra már nem volt
szükség. Elszállították egy másik táborba, ahol „megfelelő körülmények
között lehet gyógyítani”. Egyértelmű volt: gázzal. Ez az elmebajt súroló
„Ordnung muss sein”, számtalan alkalommal lepett meg. 1944-45 telén.
Dr. Thilo, a birkenaui rámpán Mengele társaságában szelektáló orvos, a
táborok egészségügyi helyzetét ellenőrző körútjai során Dörnhaut is
felkereste. Abban az időben nálunk már aratott a halál. Thilo doktort ez
nem érdekelte. Amikor viszont kiderült, hogy a német konyhaséf
fosztogatja az élelmiszer raktárt – húst, margarint, műmézet lopott,
ukrán kurváival tivornyázott – azonnal megbüntették: akár a korábbi
parancsnokot, őt is a keleti frontra helyezték át. Ordnung muss sein.
Fegyveres SS katonáról meglévő utolsó emlékem 1945. május 8-ából
való. A fegyverszünetet már aláírták, de Dörnhauba még nem értek el a
szovjet csapatok. A németek egyenruhájukat hordták, fegyvereiket még
nem dobálták el. Lovas szekereket kerítettek, azokra rakták fel
bőröndjeiket, ládákat tele élelmiszerrel. Menekültek, igyekeztek
amerikai fogságba kerülni. Néhányunkat odarendeltek szálláshelyükhöz,
segítettünk a rakodásnál. Jó hangulatban, mert akkor már sejtettük: a
fenyegető vég, a tömeges kivégzés elmarad. Egyikünk, aki cukros
zsákot cipelt, megbotlott. A zsák kiszakadt, a kristálycukor a földre
ömlött. Rávetettük magunkat, a földről nyaltuk fel, marokkal tömtük a
zsebünkbe. Mindez másodpercekig tartott. A kapuban őrt álló katona
ránk szólhatott, elkergethetett volna, de nem. Idomított farkaskutyáját
uszította ránk. A véreb a mellettem térdelő gyermekre vetette magát.
Tudta, hol kell harapni: a nyakát támadta. Elvérzett. A fiú iskolatársam
volt, a kolozsvári zsidó líceum diákja. Mellette térdeltem és zabáltam,
akárcsak ő. De nem én haltam meg, órákkal a szabadulás előtt.
A túléléshez szerencse is kellett.
Bonyolultabb olyan németekre emlékeznem, akiknek emberségében
fenntartás nélkül hittem. (Nem volt könnyű. Amikor egyik-másik őrünk
úgy kezelt bennünket, mintha emberek volnánk, egyik társam
rákérdezett: Sztálingrád előtt is, vagy utána szelídült meg). Ez már csak
azért is így van, mert másokkal, mint őreinkkel, munkavezető
mestereinkkel nemigen találkoztunk. A Butzer-Holtzman Kommando
egyik csoportját 1944 késő nyarán, jó két hónapig Jakob Stöhr
építőmester irányította. Amikor átvette a kijelölt munkaosztagot, azzal
kezdte, hogy ismerkedett embereivel. Aki beszélt németül, attól azt
tudakolta, mivel foglalkozott civil életében. Jelenlétében embernek
éreztük magunkat. Édesapámmal, a „Herr Doktorral”, az ebéd-, vagy a
gyakori légiriadók idején elrendelt szünetekben beszélgetett: a
háborúról, kilátásainkról, a kitartásról. (Auschwitzról soha. Nem tudott
vagy nem akart tudni róla? Félt az ott elpusztítottak emlékét
megidézni?)
1944. augusztus 24-én kora hajnalban, meg sem várta, hogy a
bennünket kísérő őr leszámoljon, hozzánk sietett, félhangosan mondta:
„Herr Doktor, Romänien kapituliert”.
Reggelente bőven feltarisznyálta magát élelemmel: kenyérrel,
margarinnal, nyári almával. Ritka kivételtől eltekintve, ezt a fiatalabbak
között osztotta szét. Akik gyakrabban beszélgettek vele, meg voltak
győződve: öreg szociáldemokrata lehetett.
Volt még egy német, egy német asszony, akinek még ott, Sziléziában
a fegyverszünet első napján személyesen köszönhettem meg
emberségét. Oberwüstegiersdorf főutcáján a csővezeték árkának
mélyítésén dolgoztunk. 1944 késő őszén történt. A munkahelyemmel
szembeni emeletes ház ablakából egy asszony figyelt bennünket.
Integetett. Hamarosan rájöttem, nekem szól az a mozdulat. Kilépett a
házból, egy kőrakás mellé kis papírba csomagolt valamit tett le. Kenyér,
szalámi volt benne. Az ablakból nézte, ahogyan elfogyasztom. Másnap,
amikor munkába mentünk, az ablakban várta érkezésünket. Hamarosan
kihozta a csomagocskát, a kőrakás mellé. Ez így ismétlődött napokon
keresztül. Amikor az árok távolabbi szakaszára helyeztek át, odahozta
az ételt. A sziléziai tél szokatlanul korán és kegyetlenül köszöntött be.
November közepe táján bőségesen havazott – mi pedig továbbra is a
vékony csíkos ruhánkban vonultunk ki. A következő nap ez az asszony
odajött a gödörhöz, egy régi télikabátot dobott le. Figyelte, ahogyan
felveszem. Sajnos, nem csak ő: a bennünket kísérő katona is látta,
ahogy magamra veszem a civil ruhát. Odasietett, magához rendelte a
német asszonyt, leszidta. A kabátot vissza kellett adnom.
A történet itt nem ér véget. 1945. május 9-én kora hajnalban
lekászálódtam a priccsről. Apám még nem kelt fel. Különös. Csak most, e
sorok írása során gondolkodtam el: miért aludtuk át azt a mindent
eldöntő éjszakát? Nem szólt zene, nem sírtak örömükben az emberek,
hajnal ötkor a Schonungosok emeletén csöndes volt a priccsek
népsége. Egyedül mentem „felderíteni”, mi a helyzet. Az őrtorony
üresnek látszott. Közelítettem, átléptem a tilalmas három méteres
körletet, ahol egyébként már lelőhettek volna. Kimerészkedtem az útra.
Oda addig csak csapatban, fegyveres őrök kíséretével mehettem. A falu
központjában húzódó országút két kilométernyire lehetett. Arra
tartottam. Útközben, már nem tudom, honnét kaptam, de legkevesebb
ötször ettem. Beleittam egy Weisswein feliratos boros üvegbe – ételolaj
volt benne. Ez segített túlterhelt gyomromon. Kiértem a falu főutcájára,
azaz az országútra. Iszonyatos volt a zűrzavar. Vonult a szovjet
hadsereg. Nem hasonlított arra, amit később a filmeken láthattunk. Egy-
két motor vontatta ágyú, de a többi: lovas szekerek, gyalogosok.
Rendezett csapatban, gyakrabban kisebb csoportokban, fáradtan, talán
részegen vonultak nyugati irányba a szovjetek. Mellettük, közelükben,
mintha csak együvé tartoznának, menekültek a németek is. Az áhított
amerikai fogság irányába. Elképzelhetetlen volt a kavarodás. Benzin
hiányában útszélen hagyott katonai teherautók, lemaradt tábori
konyha. Az utóbbinál leragadtam. Félkilós, talán még nagyobb sonka
konzervekkel volt megrakva. Valahonnét kerítettem egy zsákot,
teletömtem. Nehezebb lehetett, mint amit egy csontvázzá fogyott
gyermek fel tudott emelni. De sonka volt benne, felemeltem hát,
cipeltem. Arrafelé jártam, ahol a csővezetéket ástuk. Ott volt az
emeletes ház, ahonnét a német asszony kihozta a télikabátot.
Felcsoszogtam az emeletre, bekopogtam. Az asszony otthon volt,
megismert. Mondtam, ne féljen, nem kell nekem semmi, csak jöttem
megköszönni. Megettem a – ki tudja hányadik – reggelit. Vissza kellett
volna mennem a táborba, de iszonyú fáradt voltam. Aztán kopogtak az
ajtón. Apám volt. Keresett, félt, hogy most, a végén veszítjük el
egymást. Az országút mentén zajló kavarodásban persze nem talált.
Gondolta, ha már itt van, megköszöni annak a német asszonynak, hogy
segíteni akart a fián. Az asszony később elmesélte, hogy kamaszfiát
vitték el a Hitlerjugenddel. Később értesítették, hogy valahol a keleti
fronton meghalt a gyermek. Az ő kabátját akarta nekem adni.
Ez a találkozás apámmal a véletlen műve volt. Mégis, később
mindketten büszkék voltunk rá, hogy az első percekben nem a bosszú,
hanem a ritka kivételnek kijáró hálaérzet vezérelt bennünket.
A táborba már nem tértünk vissza. Dörnhau főutcáján igyekeztünk
tájékozódni. Lágerlakókat, németeket, orosz katonákat szólítottunk le,
tudakoltuk, hogyan, merre lehet utazni. Ellentmondó híreket hallottunk.
Két tanácsra biztosan emlékszem. Az egyik, hogy a közeli
Wüstegiersdorfból vonattal indulhatunk, Breslau irányába. De – mondta
egy pólisi – ezt nem ajánlaná. Attól tartanak, hogy lengyel nacionalisták
öldösik a magányosan útnak induló zsidókat. A másik tanácsot egy
gyönyörűen dekorált orosz tiszttől kaptuk. Ő szólított meg – jiddis
nyelven. Kikérdezett, lágeréletünkről, további terveinkről faggatta
Édesapámat. Amikor hallotta, hogy haza akar térni Erdélybe, egy
darabig hallgatott, majd kissé lehalkítva hangját, ismételten csak annyit
mondott: „Avek fin danet. Avek fin danet”. El innét. El innét. Ennyit még
mi is értettünk, jiddisül. Őrnagy, talán alezredes lehetett. És a mellén
ragyogó csillagokból ítélve, a Szovjetunió Hőse.
Késő délután volt, a béke első napja. Kerek egy évig makacsul
küzdöttünk, hogy apám meg én együtt maradjunk. Május kilencedikén,
most már szabadon, csaknem elveszítettük egymást. Ezúttal nem
véletlenül.
Édesapám azonnal indulni akart, hazafelé. Én meg úgy éreztem:
szabad a világ, most megnézhetem, milyen Párizs, meg Róma.
Édesapám hajthatatlan volt. „Anyád, Húgod. Talán már otthon vannak”. A
lágerben erről soha nem beszéltünk. Az ő sorsuk tabutéma volt. „De
hiszen tudod, láttad a ruháikat – ők már nincsenek” – mondottam, de
nem volt kinek. Szabad emberként Édesapám önállósodott. Elindult
arrafelé, ahol iszonyú távolban a feleségét, gyermekét remélte
megtalálni. Én meg Nyugatnak, egy irányban a menetelő orosz
katonákkal, menekülő német civilekkel, lakosokkal. Kétszáz métert
mehettem, amikor megfordultam, és amennyire egyáltalában képes
voltam, szaladtam Apám után. Közel egy évig, kimondatlanul, én
irányítottam kettőnk életét. A szabadság első napján kettőnk között is
helyreállt a normális apa-fiú viszony. Hogyan és miért? Nem tudom.
Tisztségek?
Nagyon kicsi, nagyon fiatal voltam. A korombeli fiúknál a csicskásság
jelentette az igazi „karriert”. Szolgálhattak lágert irányító, őrző SS
legények mellett, vagy a Häftling „arisztokráciánál”. Nekem ez nem
sikerült. Azért egyszer-kétszer az irigyelt pozíciók közelébe kerültem.
1944 októberében sikerült beférkőznöm a krumplipucoló csapatba, a
fiatalok irigyelt munkahelyére. Úgy éreztem, én vagyok a világ
központja. Szerencsére – akkor persze nem így gondoltam – mindössze
három hétig tartott királyságom. Ijesztő, hogyan zavarja meg az embert
a kiváltságosnak vélt pozíció. Nem, nem vétettem én senki ellen.
Esténként az ágyakkal szegélyezett, mintegy másfél méter széles
folyosón, a „platzon” nyüzsögtek az emberek. Beszélgettek,
csereberélték. Felvidékiek, munkácsiak, husztiak. A Zulagjukat árulták,
darabka margarint, szeletnyi szalámit, főtt krumplit. Néha, láthatólag,
semmi értelme nem volt a cserének, talán a maguk szórakoztatására
tették azt. Gyakoroltak. Mintha csak a munkácsi piacon lennének. Ezen
a mozgó, kavargó, egymáshoz kapcsolódó tömegen kellett áttörnöm.
Előre nyújtott karral, élesen, hangosan kiabáltam, „Platz, helyet,
helyet!” – Úgy éreztem, valaki vagyok, szemben az arctalan tömeggel.
Előjogaim vannak. Nem tudom, már ott elszégyelltem-e magam, vagy
csak később, szabad emberként. Hatvan éve üldöz ez a kép, és némileg
segít a valós életben való tájékozódásban.
A Kartoffel Schälerei boldog kiválasztottjai, a burgonyahámozók egy
tágas pajtában pucolták a jófajta sziléziai burgonyát. Középen vasból
öntött dobkályha, mindig égett benne a kokszolt szén. Tetején, oldalán
sültek az oda lapított krumplikarikák. Ettünk, zabáltunk napestig. Volt,
hogy a krumplit hagytuk elszenesedni, orvosságnak hordtuk fel a
Schonungosoknak. Kétfajta módon pucoltuk a burgonyát: volt német
krumpli, gyönyörű, negyed kilós darabok, illetve a foglyok részére az
apró szemű maradék. A németekét úgy kellett takarítani, hogy
véletlenül se maradjon rajta egy pötty. Ha igen, kidobtak a csoportból.
Ezt senki nem kockáztatta. A deportáltak krumpliját csak nagyjából
pucoltuk, a rohadt részeket kidobtuk, a többi maradt.
Mindenki lopott. Kockázatos volt, de vállaltuk. A hámozók pajtája a
szögesdróttal határolt tábor udvarán kívül volt – munka után, bemenet,
a kapunál néha ellenőriztek a németek. Főtt krumplit, és ha volt, nyers
hagymát is átvittünk. Egy alkalommal vérszemet kaptam, megkötöttem
a nadrágom szárát, és teletömtem a legszebb német burgonyával. Ha
elkapnak, kapok huszonötöt a fenekemre. Korábban már kaptam, igaz,
csak tízet, de tudtam, mit kockáztatok. Remegtem az izgalomtól, amikor
fent, a második emeleten egyenként kiszedegettem a krumplit és
átadtam Édesapámnak. Megszámoltam: 37 darab volt. Büszke voltam
magamra. Késő este lefeküdni készültem, és akkor kiderült, hogy
Édesapám a zsákmány felét szétosztotta az ágyunk körül lakóknak,
kommandóbeli társaknak. Dühömben sírtam, bokán rúgtam. Megütöttem
Apámat. Tehettem, mert én szereztem a krumplit, nem ő. Szégyenkezve
kellene erről beszélnem, de nem. Ez volt, ilyen volt a láger, s benne az a
néhány hét, amikor engem is megkísértett a hatalom.
Egyébként irigyelnivalón jó viszony alakult ki közöttünk, apa és fia
között. Volt egy szavakba nem foglalt megállapodásunk, amely a
felszabadulásig működött. Aki hamarább fogyasztotta el levesét, ételét,
kenyerét – kérhetett a másik utolsó falatjából. És kapott. Kölcsönösen.
Utólag, úgy hiszem, gyakrabban én voltam az, akinek hamarább fogyott
el az étele.
A krumplipucolóktól hamar kikoptam. Reiter úr, a krumplis kápó
nem kedvelt. Nem értettem a zsargont, nem imádkoztam, más voltam,
mint a többi, jobbára Máramarosról és Szatmárról verbuvált gyermek.
Mégis, itt kerültem kapcsolatba azokkal, akik a lágerünkben
megkíséreltek tenni valamit a közösség túlélése érdekében. Lehet, hogy
mások és máshol ezt ellenállási mozgalomnak nevezik. Talán az is volt.
Ha igen, abban nekem semmi szerepem nem volt. De afféle kisegítő
csicskásként megismerkedtem néhányukkal, és tőlük gyakran kaptam –
koldultam – kevéske élelem pótlékot.
A krumplisok sopronjával szemben volt a tábori konyha tágas barakkja.
A hidegkonyhán, vagyis ahol feldarabolták a kenyeret, szeletelték
a margarint, szalámit, sajtot, darabos lekvárt, a „Zulag”-ot, a
lágerviszonyokhoz képest kövérkés fiatalember dolgozott: Vadász Feri.
Ő állított meg, és kérdezte, felvinnék-e egy tányér levest, egy adag
kenyeret valakinek, a Schonungosok emeletére. Felvittem. Megbízott
másodjára, harmadjára is, végül rendszeresen hordtam ki az étel-
adományait. Csicskása lettem – aki azután maga is kapott egy tányér
levest, szalámit. Közel kerültem egy olyan körhöz, melyet ezek a
„többlet-koszt”-szálak fűztek egymáshoz. Lassan kiderült: azoknak
küldi az ételt, akikkel együtt volt magyar internáló táborokban.
Kommunistaként segített bajtársainak, de másoknak is, akiket otthonról
ismert. „Étel-kihordóként” ismerkedtem meg az asztalosműhelyt
irányító, Pozsonyból származó Glatz bácsival. Hagyta, hogy időnként
segítsek a takarításnál. A műhelyben meleg volt, akik ott dolgoztak,
aránylag jobban táplált emberek voltak. A beszélgetésekből kiderült:
csaknem valamennyien még az internáló táborokból ismerték egymást.
Az én szempontomból minden ilyen ismeretség, kapcsolat, valami
többlet-ételt jelentett, néhány napot a túlélésért vívott
versenyfutásban. Ismétlem: Dörnhaut, a száraz krematóriumot, valaki
más élete árán élhettük túl.
Ami kalóriát a szabályos ételosztásnál kaptunk, abból nem érhettük
meg 1945. május 9-ét. Amit kapcsolatok révén összekoldultunk, vagy
loptunk, az másoknak szánt kalóriákból származott. Az
asztalosműhelyből néha átküldtek a szomszédos kovácsműhelybe
is. Ott rejtették el a holland zsidók – egykori Philips gyári munkások
– által összeszerkesztett rádióvevő készüléket. A német
parancsnokság, a közeli falvak tisztségviselői hozták be készülékeiket,
hogy a hollandusok javítsák meg. Javítás ürügyén lopkodtak össze
annyi alkatrészt, hogy legyen saját készülékünk. A padló alatti üregben
tartották. Néha magam is hallottam a londoni rádió adását.
Ellenálló mozgalom, mint volt Buchenwaldban, nálunk nem alakult
ki. A véletlen mégis úgy hozta, hogy napokkal a felszabadulás előtt,
késő éjszaka, a földszinti terem ablakánál egy ismerősömet pillantottam
meg.
Egyike volt azoknak, akiknek a plusz-kaját hordtam. Magához intett.
Akkor láttam, hogy puskával a kezében őrködik. Féltek, hogy ránk gyújtják
a tábort. Arra a néhány percre, amíg elsietett vizelni, kezembe nyomta
a puskát. Tehát mégis lehetett valami. Volt egy árva fegyver a rabok
kezében.
Utólag persze, sok mindenre fény derült. De erről már itthon, békében,
Budapesten értesültem. Hogy egyáltalában tárgyalni lehetett a
bennünket őrző hatóságokkal, fegyveresekkel. Vadász Feriék kapcsolatban álltak Mucke táborparancsnokkal, Dörnhau p
olgármesterével. A tárgyalási alap az volt: amennyiben megkímélik a
lágerlakók életét, nem hajtják végre a megsemmisítésünkre vonatkozó
parancsokat – a táborban lévő kommunisták igazolják majd őket a
szovjet csapatok parancsnokságánál. Elvtársaiknál. Hogy ez az ígéret
motiválta-e, pusztán ez, vagy más is: tény, hogy Mucke Oberscharführer
nem menekült el a táborból, ott maradt volt foglyaival. Akik valóban
igazolták őt. A szabók műhelyében addigra elkészítették számára a civil
öltönyt. A fegyverszünet napján megszabadult az egyenruhájától.
Szabadon – hazafelé
Hatvan esztendeje ismételten most először, nagy késéssel
gondolkodtam el: mivel magyarázható az a gyorsaság, hogy késedelem
nélkül, magányosan, gyalogszerrel indultunk neki a hazafelé vezető
ismeretlen útnak? Eszünkbe sem jutott, hogy akár egy órácskára
visszatérjünk a lágerbe, hogy megtanácskozzuk, hogyan és merre
menjünk. Egy örökkévalóság óta ez volt az első pillanat, amikor nem
vittek, hanem mentünk. Eredetlegendák hősei dönthettek valaha így,
felsőbb sugallatra.
Az eddigiekben könyvelői szigorral csak a velem, velünk megesett
dolgokat foglaltam leltárba. 1945. május 9. fordulópont, vétkezem a
műfaj törvényei ellen. Legyen bocsánatos a bűnöm. Igyekszem
megérteni akkori önmagamat, önmagunkat.
A felszabadulás napján mi egyszerűen választottunk a lehetőségek
közül. Talán visszatérhettünk volna a mindössze két kilométernyire lévő
„lakásunkig”, a „mieink” közé. Megbeszélni, megfontolni… De nem. Az
egyetlen kérdés az volt: Nyugat felé induljunk, vagy keletnek? – Erről
már írtam. Édesapám magához ragadta az irányítást: megyünk haza.
Gyalogszerrel vagy vonaton? Ezt is késedelem nélkül, az országút
forgatagában döntöttük el, a röptében hallott történetek, hírek
hatására. Édesapám három papírlapon naplószerűen jegyezte
Marosvásárhelyig vezető kálváriánk stációit. Ebből tudni, hogy minden
éjszaka máshol aludtunk. Hogy Laló – mármint én – belázasodott. Hogy
a születésnapomon Morava Ostravában megnéztünk egy cseh nyelven
forgatott filmet, a Tessen felé vezető országúton pedig eszméletemet
vesztettem. Egyetlen szó sincs érzelmekről, veszélyhelyzetről, tervekről.
Mintha maga a napló lett volna hajcsárunk. Minden helység, falu, város,
ha csak néhány tíz kilométerrel közelített otthonunkhoz, akár egy
távfutó részeredményei – a győzelmet előlegezte. Szikár, pontos,
kommentár nélküli a feljegyzés.
A 43083-as kamasz már nem az volt – életrevaló, élelmes, ügyes társ,
biztos támasza apjának – ami Dörnhauban. Szabadulásunkkal
helyrezökkent az idő kereke. Édesapámra rászakadt a reális élet
minden őrületbe kergető gondja: ki élte túl a háborút, hogyan lehet
felvenni a normális élet fonalát… Magába fojtotta kínzó gondolatait –
mellette egy tapasztalatlan, gyámoltalan kisfiú lépkedett, akit nem volt
szabad terhelni iszonyatos vízióival.
A szabadság első délutánján már gyalogszerrel indultunk el a Braunau
felé vezető országúton. Nem juthattunk messzire, gyakran le kellett
ülnünk, a sonkáskonzervekkel megrakott zsákot sem volt lelkünk
elhagyni. Egy tanyánál megpihentünk, a sziléziai német gazdától
szálláshelyet kértünk. Megvacsoráltatott, majd a szénapadláson
helyezett el. Hajnalra arra ébredtünk, hogy a padlás túlsó sarkában is
vannak alkalmi vendégek: férfiak – németek. Egyenruhában, de
rangjelzés és fegyver nélkül. Egyikőjükben felismerni véltük azt a
tisztet, hitünk szerint a helyi Gestapo főnökét, akit néha
Oberwüstegiersdorf főutcáján láttunk.
Féltünk. A padláson akár meg is ölhetnek… Bizonyára féltek ők is. Elég
lett volna megkeresni egy orosz katonát, rájuk mutatni: „fasiszták”.
Senki sem tudhatta, ilyen esetben mi vár rájuk. De nem történt semmi.
Hamarosan eltűntek.
Édesapám körülnézett az istállóban. „Kölcsönkért” házigazdánktól
két gyönyörű, hatalmas termetű, mecklenburgi csikót, hozzávaló
szekérrel. A német értette az idők szavát. Szó nélkül kivezette, a szekér
elé befogta a lovakat. Piros pántlikát kötöttünk a csikók nyakába,
elindultunk. A szekérderékot még aznap elfogyaszthatatlan mennyiségű
élelmiszerrel töltöttem meg: zsák cukorral, krumplival, de volt ott
kétszersült, szárított zöldség, szalámi – bármi, amit útközben, elhagyott
autókban, szekerekben találtam.
A harmadik napon értünk el egy kisebb városka vasúti állomáshoz,
ahonnét vonat indult keleti irányba, cseh területre. Az állomás előtti
téren kerestünk valakit, aki elfogadna tőlünk egy élelmiszerrel
megrakott szekeret, lovakkal. Találtunk. Csak a sonkáskonzervekkel
megrakott zsáktól nem tudtam megválni. Vonatra ültünk. A fülkében
találkoztunk az első, Marosvásárhelyről elhurcolt, túlélő zsidó lányokkal.
Édesanyámnál fiatalabbak voltak – de nők, a vásárhelyi gettóból. Túlélő
nők. Édesapám erről nem beszélt, de a lányok láttán megerősödött
reménye: talán a mieink is túlélték… Velük együtt érkeztünk meg
Ostravába. Felkerestük a helyi Zsidó Bizottság irodáját.. Személyi
igazolványt állítottak ki a nevünkre, (egy esztendei kihagyás után
visszanyertük nevünket!), majd beutaltak egy tanteremből átalakított
szálláshelyre. Jól tömött szalmazsák jutott mindenkinek. Május l7-én,
születésnapomra a lányok valahonnét tortát „organizáltak”. Moziba
mentünk. Egy szót nem értettünk belőle, de szabad emberek voltunk:
moziztunk. Azt hiszem akkor érintett meg a civilizációs élet szele.
Születésnapomon éjszakára a nők magukhoz hívtak: aludjak velük.
Vacsoráztunk, én szép nyugodtan elaludtam. Halvány fogalmam sem
volt a szexualitásról.
Május 18-án indultunk tovább, ezúttal ismét gyalog – ezen a vonalon
megint csak szünetelt a vasúti forgalom. Tessen, a cseh-lengyel
határváros alig harminc kilométerre volt, gondoltuk, odáig valahogyan
elérünk. Onnét újra, akár Budapestig vonatozhatunk. Kalandos volt az
út. Előbb egy német katona ígért sapkába gyűjtött ékszert, aranyat, ha
odaadom neki a csíkos, feltehetőleg tetves Häftling ruhámat. Életmentő
viselet volt – azaz lehetett – azokban a napokban. Nem adtam – az
ékszer semmit nem jelentett számomra. A kelet felé tartó
gyalogosáradatban magyar katonákkal találkoztunk. Köztük földiekre,
Maros mentiekre. Gondoltuk, együtt tartunk, ha lehet, hazáig. Erőteljes
fiatalok voltak, számíthattunk arra, hogy szükség esetén támogatnak.
Ritkás erdő mellett vezetett utunk. Orosz géppisztolyos katona lépett
elő egy bokor mögül. „Sztoj!” Intett, hogy kövessük az erdőbe. Nagy
csoport embert őriztek szovjet katonák, többségük fegyvertelen német
meg magyar katona. De voltak közöttük civilek is. Oroszországba
irányított hadifogoly transzport. Néhányan megszöktek, ki kellett
egészíteni a létszámot. Kézzel-lábbal magyaráztuk: zsidók, Häftlingek
vagyunk, most szabadultunk. Mutattuk csíkos ruhánkat – nem érdekelte
őket. Nem hittek nekünk, hiszen a többi, hazafele bandukoló honvéd
társaságában tartóztattak fel. Letoltam a nadrágomat, bizonyítottam:
tényleg zsidó vagyok. Szerencsénk volt. Lehetett volna antiszemita
orosz is – de nem az volt. Elengedtek.
Tessen előtt végleg elgyengültem. Apám leültetett az út szélére.
Eszméletemet vesztettem. Cseh paraszt állt meg kocsijával, feldobott a
saroglyába, egyenesen a városi kórházba vitt. Engem flekktífusz53,
Édesapámat hastífusz diagnózissal fektettek be két különálló pavilonba.
A kórház tágas, bokrokkal tarkított udvarán húzódott a Lengyelországot
és Csehszlovákiát elválasztó határvonal. Engem lengyel földön kezeltek,
Apám a cseheknél feküdt. Hetekig fél-eszméletlen állapotban hevertem
az ágyamon. A fertőző osztályon dolgozó apácák nem tudhatták, hogy a
szomszédos, cseh pavilonban él a már járóképes Édesapám. A
láger-életünkben hűségesen hozzánk szegődött szerencsénk ezúttal
sem hagyott cserben. Nem szakadtunk el egymástól.
Június végén ültünk vonatra. Marhavagon tetején érkeztünk meg
Budapestre. A Nyugati pályaudvaron szálltunk le, azzal, hogy
megkeressük Józsefvárosban élő rokonainkat. Reméltük, tudnak valamit
a családunkról. Velünk is megtörtént, amit ismételhetetlen művészetével
Kertész Imre leírt. A Nemzeti megállójánál, a 6-os villamos kalauza
elkérte jegyeinket.
„Nincs.”
„Miért nincs?” – kérdezte.
„ Mert nincs. Miből vegyünk?”
„Akkor tessék leszállni.”
„De én a József utcába megyek.”
Iszonyatos veszekedés, az utasok fasisztázták a kalauzt, mások
védték, valaki fizetett értünk. Megérkeztünk a József utca 40. szám alá,
a Mózes családhoz. Leültettek a tágas előszobába, de nem hívtak be a
lakásba. Kávéval, szendviccsel kínáltak. A családunkról nem tudtak. Nem
tartóztattak. Utólag értem őket: féltek a tífusztól, betegségektől. A 6-os
villamos kalauza után ez volt a második jelzés, hogy hazatérésünk nem
mindenki számára örömélmény.
Átléptük a román határt, ahol újabb igazolványokkal láttak el.
Nagyváradon lebénultam. Izületeimmel történhetett valami, mint egy
darab deszkát, úgy szállítottak be a zsidó kórházba. Két napos
késlekedés; telefonkapcsolat nem működött, semmi biztos értesülés
arról, mi várhat ránk Marosvásárhelyen. – A kolozsvári állomáson
ismerőssel találkoztunk. Mondta, hogy a mieink – „egyelőre, még” –
nem tértek vissza. Valaki állítólag látta Anyámat egy táborban, röviddel
felszabadulás után. De a hírt senki nem erősítette meg.
A vásárhelyi Nagyállomáson konflisok vártak az érkezőkre. Ismerős
kocsisok hívogatták: „Jöjjön Emil bácsi, bevisszük a városba”. Apám
azonban gyalog vonult be velem a Főtérig. Ahogyan gyalog vittek el az
állomásra, – egy évvel korábban. Lehetett ebben némi színpadias
hajlam, ki tudja? Kettesben indultunk tehát. Mire a Főtérig jutottunk,
talán száz ember jött mögöttünk. Édesapám népszerű ember volt.
Kántor úr, a fotográfus megállított, engedélyt kért, hogy
lefényképezzen. Onnét hamarosan megérkeztünk Rózsa-közi
lakásunkhoz, elhagyott otthonunkhoz.
Dél-Erdélyből beköltözött rokonaik laktak benne. A közeli Marosludasról
jöttek be, egyidejűleg a szovjet és román csapatokkal. Menteni a
családi vagyont. Anyámról, Húgomról ők sem tudtak semmi biztosat.
„Beszélik… állítólag látták őket”.
Érdekes, nem emlékszem arra, hogy bármiféle érzelmi megrázkódtatást
jelentett volna a családi otthonunk újra megtalálása.
Itt ért véget auschwitzi kálváriánk.
Véget ért?
A „kálvária” természetesen nem ért véget 1945. július másodikával.
Hosszú éveken keresztűl, csaknem minden éjszaka, menetrendszerű
pontossággal álmaimban visszatértem Birkenauba, Dörnhauba. Ami
talán ezeknél is kínzóbb volt: a gettózás előtti Marosvásárhelyre.
Ólomlábakkal menekültem, csendőrök és szelektáló SS tisztek elől.
Kopogtattam marosvásárhelyi házak ajtaján, ismerősöktől kértem
bebocsátást – mindenki elutasított. Üldözéses álmomban az volt az
ijesztő, hogy ismert ajtókban ismert barátok utasítottak el – olyan
érvekkel, amelyekkel, álmomban, egyet kellett értenem.
Ennek kerek hatvan esztendeje. Az álmok szelídültek, ritkultak. De
azóta is megkeresnek. Be kellene számolnom az első otthoni napokról.
Mintha kitörölték volna – semmi. Fekete folt, bizonyára a még teljesen ki
nem hevert flekktífusz utóhatása. Édesapám is nehezen illeszkedett az
új körülmények közé. Nem akarok, nem is mondhatok semmi rosszat a
lakásunkba beköltözött, üzletünket újra működtető rokonokról. De közel
egy esztendeje ott laktak, az üzlet újraindításából éltek. Senki nem
gondolta, hogy ez a nagyon alacsony, idős kis emberke, Édesapám
visszatér. Mint ahogyan az én korosztályomból is csak kevesen jöttek
vissza. Nem számoltak hazatérésünkkel. Otthonunkban (!) a rokonok
helyet szorítottak számunkra is. Az Ideál Illatszertárat már a rokon-
család nevén jegyezték be. Némi vonakodás után sikerült megállapodni:
társ-tulajdonosként Apámat is befogadták.
Teltek a hónapok, rendre megérkeztek a túlélők – Édesanyámról,
Húgomról semmi bizonyosat nem tudtunk. Apám képtelen volt
belenyugodni, hogy már nem élnek. Titokban felosont Csejdinéhoz, a
főtéri jósnőhöz. Cigányasszonyok látogatták, kártyából olvasták ki, mire
lehet várni. Apám kétségbe esetten kapaszkodott a lehetetlenbe…
Barátainak többsége már új családot alapított, ez volt a továbbélés
elfogadásához vezető legbiztosabb út. Elözvegyült asszonyok, férfiak,
elárvult fiatalok – jórészt belőlük állt össze a túlélő marosvásárhelyi
zsidó közösség. Családot alapítani, újra kezdeni, ez volt a levegőben.
Erre ösztökélték Édesapámat is. Talán hajlott erre – de én nem adtam
neki semmi esélyt. Féltékeny voltam, a magaménak akartam.
„Apámhoz minden kurva szívesen beköltözne!” – közöltem egy vonzó
asszonnyal, kitűnő írónővel. Rémülten meghátrált a belőlem áradó
gyűlölködés láttán. Tizenhét éves voltam, egy öregember
tapasztalataival, és egy még kamaszkorát meg nem élt gyermek
önzésével.
A katolikus gimnáziumba iratkoztam be, ott érettségiztem.
Szerencsétlen választás volt. A gimnázium tantestülete, diáksága nem
érett meg arra, hogy felfogja: mi is történt 1944-ben, a gettózást
követően. Hogy minden hetedik marosvásárhelyi polgártársukat,
szomszédjukat elhurcolták, és ők egy gesztussal sem tiltakoztak.
Ellenkezőleg. Rejtett bűntudatuk gyűlölködésbe torkollott. A
tantestületben volt néhány igazán jóravaló ember, de az iskola
szellemén ők sem tudtak változtatni. Az osztályunkban többen „Hitler
tévedésének” neveztek: ilyen fiatalon csak tévedésből kerülhettem el a
gázkamrát. Diáktársaimat még így, utólag sem tudom igazán elítélni.
Szüleiktől, tanáraiktól úgy értesültek: a társadalom tehertétele voltunk,
azért különítettek el bennünket. A többi a németek bűne. A
magyaroknak épp elég, hogy ismét román uralom alá kerültek.
A nyolc gimnáziumi osztályban összesen hárman voltunk zsidók.
Közülük az egyik Dél-Erdélyből jött át. Két évig kizárólag zsidó
fiatalokkal barátkoztam. Cionista szervezetben, l946-ban ismertem meg
későbbi feleségemet. Családja Csernovitzból, a Szovjetunióból
menekült át hozzánk. Három év transznisztriai gettó volt a háta mögött.
1947-ben Kolozsvárra kerültem, beiratkoztam a Bolyai Egyetem
Közgazdasági tagozatára. Új életem itt kezdődött, itt illeszkedtem be,
jól-rosszul, a közösség életébe.
Nem esik nehezemre ezekről az időkről beszélni. Visszatérésem óta
ritka az a nap, amikor valamilyen formában fel ne merülne
emlékezetemben a téglagyár, Dörnhau priccsekkel zsúfolt termei.
Vannak, akik eltemették magukban élményeiket, és azok csak most,
öregségükre kezdik őket gyötörni. Én ezekkel élek együtt, sajnos,
üldöznek álmaimban is. Éber állapotban, mint olvasható, felmerülnek
pozitív, mondhatni szép emlékeim is. A gyermekeimnek folyamatosan
meséltem a lágeréletről, igen fiatalon elvittem őket Auschwitzba is. Hogy
edződjenek. Hogy újabb, képletes Auschwitz esetén helyt tudjanak
állani. Soha meg nem bocsátották nekem. Azt mondták: ők más világban
élnek. Hogy ezzel megkeserítettem fiatalságukat.
Én pedig hiszem, hogy aki ezeket a tapasztalatokat elhallgatja,
félredobja, az valójában a jövőt keseríti meg. Tudom, újabb Auschwitz
nincs, nem lehet. De embertelenség, közöny, közömbösség – az
ismétlődhet. Ismétlődik.
Beszéljünk az emlékeinkről!
Holló Imre rajzaihoz
Az mellékelt reprodukált grafikák szerzője Holló Imre, fogorvos,
Sátoraljaújhelyről elhurcolt lágertársam. Kivételesen értékes hagyatéka
egy grafikai gyűjtemény, amely a gettóba hurcolás (1944. május 3.) és a
felszabadulást követő néhány nap (1945. május 13.) történetét rögzíti –
hozzávetőleg félszáz lapon. A rajzokat a szerző szikár tényközlő
szövegei értelmezik. Világviszonylatban ritka gyűjtemény. Nem
emlékezetből, a felszabadulást követő években született, mint annyi
más. A rajzok „száraz, illetve hideg krematórium”-ként ismert
Dörnhauban készültek, azzal a jól meghatározott célkitűzéssel, hogy az
utókornak hitelesen dokumentálják a hihetetlent.
A Becker kommandóban együtt dolgoztunk Holló Imrével. A rajzaiban
feltűnő helyszíneket, az SS és a Todt szervezethez tartozó mesterek
egyikét-másikát, néhány tisztségviselő „Häftlinget” meg tudnám
nevezni, sorsukról, magatartásukról részletes beszámolót írhatnék. (Ezt
részben meg is tettem, az 1998-ban kiadott album kísérő szövegében.
/”Palackposta” az utókornak. Holló Imre rajzai , Erdélyi Lajos írása.
Készült a Balassi Kiadó gondozásában. Budapest, 1988/. Hézagos
emlékeim helyett idézem Holló Imre sorait, amelyeket a háborút követő
években, Budapesten, a megmentett rajzok kíséretében adott át a
magyar antifasiszták és ellenállók szövetségének.
„(…) Pár napi auschwitzi tartózkodás után a véletlen egy munkás
transzportba sodort… Dörnhauba vittek (Szilézia, Oberüstegiersdorftól 2 Km-
re)… A német vállalatok napi 12 órán dolgoztattak bennünket… A napi
táplálék értéke nem érte el az 1.000 cal.-t sem… Módszeres, német
alapossággal hajszolták így az embereket a defatigatio felé… A szörnyű
kábulatból lassan ébredeztünk. Világos lett, hogy elsősorban a
demoralizatio, az apathia ellen kell felvenni a harcot…
Kialakult egy kis elvtársi kollektíva, amely megkísérelte hogy harcba szálljon
az emberi öntudat szintjének fenntartásáért. Volt, aki verset írt, a másik
prózát… Nekem eszembe jutott, hogy fiatal éveimben barátaimnak… rajzos
leveleket küldtem. Ilyen naplót kellene írni, hátha megmarad és eljut
valahová mint a palackos üzenet… A kollektíva egyik tagja… helyzeténél
fogva ceruzát, majd tollat és tust tudott szerezni… A napló első fele
retrospektive rögzítődött, a Dörnhau-i rajzok – egy kivételével – a tenyérbe
rejtett papírra vetett skizzek alapján készültek esténként…Sok lelemény
kellett az elrejtésükhöz.”
Erről csak annyit, hogy a flekktífuszt terjesztő tetvektől nyüzsgő
szalmazsákba rejtették a rajzokat. Oda a rendszeres ellenőrzést végző
SS katonák sem merészkedtek be.
A grafikai napló néhány lapját első ízben egy lágertárs, a pozsonyi
Spitzer Tibor tette közzé, valamikor az ötvenes évek elején. A vékony
kis füzetből készült reprodukciókat kiállították Auschwitz láger-
múzeumában. Egy átrendezés során aztán ezek elvesztek. 1994-ben
Spitzer Tibor Montrealban mutatta be az általa őrzött másolatokat, és
közölte: az eredetieknek nyoma veszett. Szerencsére tévedett. A
rajzokat ma a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, de az igaz: az eltelt
félévszázad során sehol senki nem rendezett belőlük kiállítást, nem
közölt reprodukciókat. Szerencsés véletlen vezetett a nyomukra.
Sikerült részben publikálnom őket, de ezzel még nem kerültek
be a Holokauszt művészetével foglalkozó történészek látókörébe. A
három nyelvű Holló-albummal (egy rövid TV-interjútól eltekintve)
egyetlen hazai vagy külföldi lap, folyóirat nem foglalkozott.
