Egy kisfiú emlékei a budapesti gettóból
Gyermek voltam, amikor a XX. zázad negyvenes éveire fordult a naptár.
A felnőttek állandóan visszatérő sóhaja ezidőtájt még egy gyermeknek
is feltűnő volt. Vajon mit hoz a jövő? – kérdezték először aggódva,
később kétségbeesetten a körülöttem élő felnőttek.Akkor még –
gondtalan gyermekként – azt hittem, hogy csak a holnapokról van szó,
mert a holnapok néha valóban problémákat jelentettek.
Kevés volt a kenyér, ritka volt a hús, az unokabátyáim levetett ruháit
szabták rám. Igaz, ez soha nem okozott problémát nekem, mert
számomra az is újnak számított.
1941-ben, négyévesen kezdtem megérteni, hogy nem a kenyér vagy a
hús miatt ülnek a felnőttek egyre többször komoran a nagy
ebédlőasztal körül. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy az elrévedő
szemek, az összeráncolt homlokok, a sokszor hosszú percekig tartó
könnyes némaság valami egészen mást takar. Kérdeztem őket, de
hiába. Mindig leintettek és mindig ugyanazzal: „Kicsi vagy még fiam!”
Ez a kijelentés akkor persze némi zavart okozott az öntudatomban. Volt
ugyanis két unokaöcsém, az egyik alig több mint egy éves, a másik
mindössze néhány hónapos. Amikor kivételeztek velük, akkor azt
mondták, hogy nekem azt meg kell érteni, mert én már nagy vagyok.
Szóval kicsi is voltam, meg nagy is. De nem sokkal később azt is
megtanultam, hogy ez attól függ, fölfelé kell-e néznem, vagy lefelé. Egy
alig ötéves gyerek fejéből ez a gondolat teljesen logikusnak tűnt.
A család, amelybe beleszülettem és amelynek melegében felnőttem,
anyám családja volt: a Fülöp család. Ez a család olyan volt, mint sok
száz, vagy ezer zsidó család, amelyekben az öreg szülők még a
legszigorúbb vallási előírásokat is betartották, míg gyermekeik már a
modernizálódó XX. század szabadabb életformáját élték.
A Papa, a családfő, mesgiah volt egy kis gyülekezetben. Minden reggel
és minden este lement az Erdélyi utca 11. szám földszintjén lévő
kistemplomba. Elegen voltak, a minjen minden nap összejött, hiszen a
közelben volt a hírhedt Teleki tér, amelynek házaiban még sok hozzá
hasonló idősödő ember élt.Azért a Papa sem volt már „olyan”. Nem
viselt kaftánt, nem volt pajesza, de a cicesz ott lógott a testén minden
nap. A Mama parókát hordott. 22 év alatt kilenc gyereket szült: hat
leányt és három fiút. Mind felnőttek.
A család számára a vészkorszak 1940-
ben kezdődött. Először az édesapám
vesztette el az állását zsidó volta
miatt, azután anyám egyik bátyját
bocsátották el. Mindketten a
legkisebb Fülöp-fiú üzletében kaptak
munkát, hogy el tudják tartani a
családjukat.
Aztán 1942-ben apámat behívták
munkaszolgálatra. Ötéves voltam
akkor és éppen szanatóriumban
voltam gyógykezelésen, mert a
sorozatos gyerekbetegségek
következtében nagyon legyöngültem.
Mire hazakerültem, apám már nem volt
otthon. Soha többé nem jött haza.
1943-ban a család több férfitagját (a lányok férjeit és két Fülöp-fiút) is
behívták. A harmadik fiú nem ment. Ismerőstől ismerősig vándorolt,
bujkált, egészen 1944. decemberig, amikor egy razzián lebukott. A
nyilasok elfogták és a Dunába lőtték.A felnőttek minden nap a postást
lesték. A Nagymama a fiaiért reszketett, a lányok a férjeikért. Tudták,
hogy mindannyian az orosz fronton vannak és onnan nap, mint nap
szörnyű hírek érkeztek. Aztán jött az 1944-es év, a csillagos ház, a
sárga csillag, a félelem és a borzalmak ideje.
Ebben az évben, hétéves koromra véget ért a gyermekkorom.
Sok film és irodalmi alkotás született már a Második Világháború éveiről,
a holokauszt borzalmairól, de egészen más dolog látni és más megélni
az eseményeket.
Emlékszem 1944. március 19-ére, amikor a németek megszállták az
országot. Senki nem mert kimenni az utcára. Több napig nem volt
otthon kenyér, mert azok az üzletek, ahol mi, zsidók is vásárolhattunk,
nem nyitottak ki. Akkor már jó ideje kenyeret, lisztet, zsírt, tejet, vajat
csak jegyre lehetett – ha lehetett egyáltalán – kapni. Az említett
időszakban senki nem tudta beváltani az élelmiszer-jegyeket.
A németek 1944. márciusi bevonulását követően rohamosan csökkenni
kezdett a család létszáma.
Alig két héttel később, április 5-én, a korábbiak után az újabb
zsidórendeletet adtak ki. Ez minden zsidót – a gyermekeket is – sárga
csillag viselésére kötelezett. Soha a történelem folyamán nem aláztak
meg embereket ilyen aljas módon. Nem múlt el hónap, hogy ne
léptettek volna életbe újabb és újabb megszorításokat. A tömegpropa-
ganda reggeltől estig uszított. Zsidót bárki kirabolhatott, az nem
számított bűnnek.
Zsidót bárhol megverhettek, azt nem büntette senki és később
bárki megölhette őket, az még hazafias cselekedetnek is számított. Sok,
magát „becsületesnek” tartó magyar kiírta az üzletére, hogy „Zsidót
nem szolgálunk ki!”. Ha egy zsidó olyan merész volt, hogy villamosra
szállt, lerugdosták onnan, de előbb megvárták, amíg elindul a villamos.
Május közepén az egész országban megindult a zsidók összegyűjtése.
A vidékieket néhány napra egy-egy sebtében kijelölt gyűjtőtáborba
terelték valamely vasútállomás közelében. Onnan egyenesen
ahaláltáborokba mentek a transzportok tömött marhavagonokban, víz
és élelem nélkül. A halálvonatok csak néhány kijelölt állomáson álltak
meg, ahol a halottakat kidobálták. Nem egy vagon volt, amelyben az
emberek fele sem élte túl az utat. Nem számított. A zsidókkal nem
kellett elszámolni.Az embertelen módszerek nagyon sok jóérzésű
embert felháborítottak, a bátrabbak hangot is adtak ennek. A
nemzetközi reagálás és a felerősödött hazai hangok átmeneti
meghátrálásra kényszerítették a hatalmat. Ennek köszönhetően a
Budapestről induló deportálás üteme jelentősen lelassult. Nagyon
sokan ennek a pillanatnyi megtorpanásnak köszönhették az életüket.
Én – számtalan egyéb „szerencse” mellett – talán ennek is. Mert abban
az időben életben maradni csak óriási nagy szerencsével lehetett.Június
közepén kijelölték az úgynevezett csillagos házakat és ezekbe zsúfolták
a város maradék zsidóságát. Egy család legfeljebb egy szobát
lakhatott, de ha nagy volt a körzet és kevés a kijelölt hely, több
családot is összezsúfoltak.Emlékszem, hogyan vándoroltunk. Voltunk a
Hollán utcában, a Pozsonyi úton és végül Margit néném Népszínház
utcai lakásában kötöttünk ki, a Népszínház utca 59-ben, a páratlan oldal
utolsó házában. A családból majdnem mindenki, akit addig még nem
deportáltak, ott volt. Elérkezett 1944. október 15-e.
A gettó azért lett menedékhely, mert a legfőbb gyilkosokat – a
nyilasokat – a magyar katonákból álló őrszemélyzet nem engedte be a
gettóba. A katonaság lenézte a fegyveres nyilas csőcseléket, akiknek
csak a rablás és a gyilkolás, meg persze a zsákmány volt a fontos. A
falakon kívül pedig változatlanul, sőt egyre vadabbul folyt a hajsza a
bujkáló zsidók és a katonaszökevények után (addigra már nagyon sok
magyar katona dezertált a hadseregből). Gátlástalan rablás folyt, és
ahogy közeledtek az oroszok, egyre többen szöktek meg az
összerabolt vagyonnal. Csökkent a létszám és végül még a gyerekkorú
fiúkat is besorozták „a haza védelmére”.Benn a gettóban nemcsak a
fegyverek gyilkoltak, hanem az éhség és a járványok is. A németek a
Várból ágyúkkal és aknavetőkkel állandóan lőtték a gettó területét is.
Sokan pusztultak el a belövésektől, de a vérhas és a tífusz is rengeteg
áldozatot szedett. Gyógyszer természetesen sehol nem volt. Aki
megbetegedett, az halálra volt ítélve. A zsúfoltság kedvezett a
járványok terjedésének. Minden nap összeszedték a halottakat és
kitették őket a ház elé az úttestre. Minden nap jött a halottszállító
kocsi. Emberek húzták, emberek tolták és szedték össze a testeket az
utcáról. A gettó halottait a Klauzál téren gyűjtötték össze, ahol
valóságos hegyeket alkotott a csonttá fagyott testtömeg.De nem csak
gazemberek voltak, voltak hősök is, akik saját életük kockáztatásával
próbáltak segíteni a gettóba zsúfoltakon, ismerősökön, rokonokon,
barátokon. A magyar katonák között is többen voltak, akik segítettek.
Leveleket vittek és hoztak, élelmiszert csempésztek be a gettóba. Az
élelem az életet jelentette. A maroknyi főtt krumplihéj fejedelmi
ebédnek számított. A sózott, száraz kenyérhéj pedig maga volt a
mennyei élvezet.Hogy honnan akadt néha az a kenyér-szerű valami,
sosem tudtam. Csak arra emlékszem, hogy mindig papír fölött kellett
enni, hogy egyetlen morzsa se vesszen kárba. Apám családjában több
vegyesházasság is volt. Egyik húga egy keresztény asztalosmesterhez
ment feleségül. Az ő jóvoltából nekünk néha valódi „csemege” is
osztályrészül jutott.
Ennek az embernek, Zohna Györgynek, Gyurka bácsinak az emlékét amíg élek megőrzöm.
Sötétedéstől kezdve kijárási tilalom volt elrendelve. A plakátok még a
háború után is sok helyen virítottak a házfalakon hirdetve, hogy „…aki
civil a sötétedés után az utcán találtatik, felkoncoltatik…”
Gyurka bácsi – így nevezte mindenki – levelet csempésztetett be a
gettóba Anyámnak, amelyben azt írta, hogy egy-egy éjjel eljön
majd a gettó-falhoz és élelmet hoz. A mi házunk végénél állt a gettó Síp
utcai fala. Éjjelente a szélső lakásból lesték, jön-e. És Gyurka bácsi
eljött! Nem is egyszer! Elképzelhetetlen, hogy mekkora bátorság kellett
ehhez.
Gyurka bácsi a Romanelli utcában (ma Illés utca) lakott, túl a Kálvária
téren, már majdnem a Füvészkertnél. Ahhoz, hogy a Síp utcába érjen, át
kellett vágnia a pesti oldal legtöbbet bombázott és lőtt útvonalain, ki
kellett kerülnie az őrjáratokat és mindezt farkasordító hidegben és
koromsötétben, mert akkor már nem volt közvilágítás. A szélső ablakból
kötelet engedtek le hozzá és Ő rákötött egy kosarat, amely tele volt
élelemmel. Hogy honnan szerezte, amikor a körülzárt városban
mindenki éhezett, soha nem derült ki. Az én szememben Gyurka bácsi, a
nagybátyám, volt a mesebeli hős. Amikor sokkal később, már jóval a
háború után egyszer rákérdeztem, kissé érdes hangján keményen
leintett. – Az kötelesség volt és ne essék többé szó róla! – mondta.
December végétől, amikor a szovjet csapatok körülzárták a várost,
állandóvá váltak a bombázások, Budáról a belövések. Már csak a pince
nyújtott valamelyes biztonságot. Mindenki leköltözött tehát. A városban
állandóan szóltak a fegyverek. Az orrunkat sem mertük kidugni az
óvóhelyről. Néha egy-egy felnőtt kimerészkedett a hírekért, amelyek
házról-házra jártak az utcán. Nem tudom, hol volt a hírek forrása, talán
a Hitközségen, de arra emlékszem, hogy a visszatérők suttogva hozták
a legfrissebb híreket, amelyek arról szóltak, hogy hol tartanak az
oroszok, mikorra várható, hogy ideérnek.Félelemmel vegyes
várakozással teltek ezek a napok. Mindenki emlékezett azokra a
plakátokra, amelyekkel a németek és a nyilasok teleragasztották a
várost. Utólag visszagondolva, nevetséges és primitív volt ez a
propaganda, mégis félelmet ébresztett az oroszokkal szemben. Volt
például egy plakát, amelyen egy ember egy röpcédulát fog és közben
leválik a karja. „Ne érj hozzá!”- hirdette a felirat. Egy másik plakáton
emberevő farkasként ábrázolt orosz katona szerepelt, a pofája tiszta
vér és vicsorgott. Felirata valami olyasmi volt, hogy ha nincs élelem,
embert esznek.Volt persze ellenpropaganda is. Sokszor szórtak le
röpcédulákat, amelyeken ellenállásra, szabotázs-akciókra buzdították a
lakosságot a németek ellen. Közben szüntelenül ropogtak a fegyverek,
hullottak a bombák, remegtek a házfalak és rettegtek az emberek.
1945. január 18-án reggel volt, amikor Anyám, az egyik szobatárs
asszonnyal valamiért fölment az óvóhelyről a lakásba. Az asszony fia
pár évvel volt idősebb nálam. Amikor fölmentek, ez a fiú – mindig is
engedetlen volt, emlékszem – engem is fölcsábított. Fölértünk, de Anyám
észrevett és azonnal lezavart mindkettőnket. Én rohantam is, de a fiú
nem jött, elbújt az ajtó mögé. Már a lépcsőházban voltam, amikor
irtózatos robbanás rázta meg a házat. Hanyatt-homlok menekültem a
pincébe. Akkor már rohantak kifelé az emberek. Ők tudták, hogy
belövést kapott a ház.Aztán csak arra emlékszem, hogy anyám húga,
Lili néném, lejön a pincébe, rázza a zokogás, magához ölel és odaszól a
másik nagynénémnek. – Ilonka nincs többé!Abban a pillanatban még
nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy nincs többé. Perceken belül
megtudtam: mindhárman meghaltak. Budáról, a Várból kilőtt német
akna csapódott be az emeletre, pontosan az ablakon jött be és a
szobában robbant, kiszakítva az ablakot, kidöntve a falat. És megölve
az Édesanyámat!
Később kiszöktem a pincéből. Tudtam, hogy a halottakat a ház elé
teszik ki. Reméltem, talán még egyszer láthatom Anyámat, de akkor már
nem volt ott. Az utca üres volt. – Csak a vérrel vörösre festett hó
meredt rám a borzalom néma tanújaként.Nem tudom, meddig állhattam
ott. Aztán egyszer csak a már megszokott fegyverzajt megtörve, valami
irtózatos recsegés, ropogás hallatszott. Hátranéztem: a gettó fala
kinyílt és egy hatalmas acél szörnyeteg, egy szovjet tank robbant be a
Síp utcába és robogott tovább a Wesselényi utca felé.
1945. január 18-át írtunk. Felszabadultunk!
Anyám ott nyugszik a gettó halottai között a Dohány utcai zsinagóga
kertjében, sok ezer testvére között. Jeltelenül. Apám Ausztria földjében,
egy Wels nevű város környékén valahol. Szintén jeltelenül.
Örök béke szálljon nyughelyük fölött!
47 évvel később, 1992-ben jutottam el először Izraelbe. A Jad-
Vashemben álltunk az örökmécsek pislákoló lángjai fölött, szólt a
gyászének – és bennem akkor újra felszakadt a régi seb. Fojtott a
torkom, zakatolt a szívem és megállíthatatlanul csordultak ki könnyeim.
Megfoghatatlan mélységek nyíltak meg csukott szempilláim mögött és
éreztem, amint elborít az emlékezés. Újra hallottam fülemben a
becsapódó akna irtózatos robaját, mint már annyiszor az elmúlt fél
évszázad alatt.Hogyan tud egy seb ennyire fájni még oly sok idő után
is? – Vagy csak én vagyok ilyen? Azt mondják, hogy az idő minden sebet
begyógyít – nem igaz! A lélek sebei gyógyíthatatlanok.Rengeteg
szeretet kaptam felnőtt életem folyamán az én imádott feleségemtől,
csodálatos gyermekeimtől – de azt a sebet nem tudták begyógyítani.
Nem az ő szeretetük volt ehhez kevés – az én lelkem sebe az, ami
túlságosan mély.Hol voltál akkor Isten? – szakadt ki belőlem ott a
fájdalom és csengett a fülemben és zakatolt a bensőmben napokon át.
És ami bennem ég, az kitör és abban a kitörésben harmóniává
csendesül. Gyerekkorom óta így van ez.Akkor is így történt. A lelkem
megbékélt.
… azt kérditek miért?
Miért van szükség ilyen írásokra, amikor ma már a Holocaustnak
emléknapja van? Miért, amikor a világ demokratikus államaiban
rendszeresen megemlékeznek a XX. század közepének borzalmairól
?Miért, amikor olyan művek jelentek már meg, mint Randolph L. Braham:
A népirtás politikája – A Holocaust Magyarországon c. műve, amely
több, mint 1300 oldalon dolgozza föl a magyar zsidóság tragédiáját és
amelyhez fogható monumentális mű szinte elképzelhetetlen ?Hát azért,
mert a hiteles történelmi munkák csak a népirtásról szólnak, de sehol
nem szerepel bennük az, hogy a nyolcvanéves Keller bácsit a
szakállánál fogva húzták végig a Nagyfuvaros utcai templom padsorai
között.Azért, mert a legátfogóbb műben sem szerepel, hogy Ádler
László 19 éves rabbinövendéket tarkón lőtték a Népszínház utcában,
1944. október 17-én.Azért, mert el kell mondani, hogy egy „Jiddise
Mame”, aki még a 70. évét sem töltötte be, hat gyermekét veszítette el
és ebből csak kettőt tudott eltemetni. Négy gyermekének teste a
krematóriumok füstjét festette feketére. Őket csak elsiratni tudta.Azért,
mert csak a személyes tragédiák képesek megérinteni igazán az új
generációkat, akiknek történelmi feladata az emlékezés.Azért, mert az
Idő a feledésnek dolgozik. Ezért nem lesz soha fölösleges
megszólaltatni a személyes emlékezet hangjait!